Napló
Utolsó frissítés:
2007. Apr. 10-26
Cairo, 2006. Nov. 3
Kairóba este 8-kor érkeztünk meg. Bár egyiptomi fontot nem tudtunk váltani a reptéren, kedves helyiek némi segítségével gond nélkül eljutottunk a belvárosba a kiszemelt hostel-hez. Már az első buszutazás alkalmával kiadós ízelítőt kaptunk a kaotikus kairói közúti közlekedés rémségeiből. Sávok gyakorlatilag nincsenek, a közlekedési lámpák jobbára dekoratív ill. limitált közvilágítási funkciót töltenek be. Egyiknek 3 sárga égője gagyi kínai ledes kacatot idézett. A forgalmat érdemben nem befolyásolta. A sokszor 4-5 sávos szélespályás őrületből a gyalogosok is bátran kiveszik ám a részüket, büntetésként az autósok a fékkel szemben a dudát részesítik előnyben. A 100 méterenként jelen lévő rendőrök semmilyen módon nem avatkoznak a közlekedés menetébe. A gépkocsipark legtöbb darabja bármilyen nógrádi autóbontó szeméttelepének büszkesége lehetne.
A tájekozódást nagyban nehezíti, hogy a legtöbb utcanév csak arabul szerepel a táblákon. Cserébe viszont amelyik angolul is, annak legalább 3 különböző írásmódja létezik. Bónuszként az összes utcanév 60%-ában fellelhető a Mohamed név valamilyen változata. Ehhez képest a hostelt 20 perc alatt megtaláltuk. Ebben a városrészben majdnem minden házban található néhány hostel. Gyakran emeletenként osztoznak az épületeken. A mi fogadónk a Dahab hostel névre hallgat, egyedülálló módon hangulatos a keleti stílusú tetőteraszon található sok-sok pálmával, kisasztalokkal, nyugszékekkel. Külön köszönet Letíciának és Ritának a hasznos tanácsért!
A check-in után pénzváltással egybekötött rövid városnézésre indultunk a Nílushoz. Azt az infót kaptuk, hogy abban az órában csak a Hilton hotelben találunk nyitva bankot. A ruházatunk ugyan nem érte el a hely nívóját, mégis nagyon jó árfolyamon sikerült dollárunkat beváltani. Mivel először láttunk egyiptomi pénzt, többször is átszámoltuk a kapott összeget, azzal az örömteli eredménnyel, hogy kb 70 dollárral többet kaptunk a kelleténél. Rögtön úgy éreztük, hogy a hely befogadott minket. Eleget tettünk a bankkal szembeni erkölcsi kötelezettségünknek és gyorsan elhúztuk a csíkot. A következő fél órában úgy éreztük, mi vagyunk a kairói éjszaka császárai: extra profittól duzzadó zsebekkel feszítettünk a nílusi korzón. Az önfeledt érzés addig tartott, amíg az első készpénzes fizetés után vélt vagyonunk felével megegyező összeget kaptunk visszajáróként. Ekkor ébredtünk rá, hogy a fillérnek megfelelő piaszter minden normális országban fémből készült volna. Gyors fejszámolás bizonyította a bank hozzáértését. A felszabadult kacaj viszont éppoly jól esett, mint a vélt gazdagság érzése.
Az első kétes tartalmú utcai kajára jól csúszott volna egy pofa sör. Ez ebben a városban majdhogynem lehetetlennek bizonyult - egész éjszakai keresgélésünk a hostel tőszomszédságában végződött a szűkös számú alkohol kiadó hely egyikében.
A kaját tehát egy forró teával öblítettük le a környék autentikus low-end kávézójában. Rendeltünk hozzá egy vízipipát is, és a körülöttünk pöfékelő helybeliekkel együtt szemléltük a utca életét, hallgattuk a dominó- és backgammon kövek csattogását és játékosaik élénk-lelkes közbekiáltásait.
A környéken nem láttunk több fehér embert. Annál inkább megláttuk az egyiptomi valósag mélységit: gyepen alvó gyerekeket, autó mellé kuporodó koldus öregasszonyt, kézzel húzott teherszállító biciklit, szamárfogatot. Az emberek a szegényseg közepette is kedvesek és segítőkészek, egy kislány az utolsó szelet kekszét kínálta nekünk.
Elálmosodtunk és hazaindultunk, de a tervezett gyors lefekvésből semmi se lett. A varázslatos hangulatú tetőteraszon újabb órákat beszélgettünk helyi és külföldi fiatalokkal.
Sinai peninsula, 2006. Nov. 4
3 óra alvás után Kairóban éppen elértük a reggeli Dahab-i buszt. Dahab a Sinai félsziget keleti oldalán, Szaúd-Arábiával szemben fekszik. A Szuezi Csatorna felett viszont soha nem jutottunk át. Az út ugyanis alatta vezet :) A Sinai fsz kopárságát csak a rendszeres gépfegyveres ellenőrző katonák törték meg. Szerencsére az unalmat enyhítette Günter es Katharina német orvospár társasága. Megbeszéltük, hogy velünk jönnek a Letícia - Rita páros által már lefoglalt szállásra, a Seven Heaven Hostelbe. A számunkra fenntartott szoba ár- s komfort szintje inkább Günteréknek felelt meg. Mi pedig egy nádkunyhót vettünk ki 1 EUR/kopoltyú/nap áron.
A gyönyörű holdfényes estét egy hangulatos tengerparti étterem teraszán nyugalomban vacsizva szerettük volna eltölteni. Günterék viszont megtaláltak és így együtt vettük magunkhoz első tengeri étkünket.
Monty minden erejét bedobva megpróbált a pincérrel már előre egy alacsony árat kialkudni. A végösszeg mégis elég magas volt. Mert később még előre nem várható módon gyógyszer vásárlás miatt megduplázódott. A vacsora végére ugyanis Tom némi prüszkölés után enyhe rosszullétre hivatkozva visszavonult. Mire a kunyhóba ért, egész felsőtestét heveny bőrpír, csalánkiütések és kiterjedt viszketés - hirtelen allergikus reakció - kínozta. Monty már szívesen barátja után nézett volna, de a számlát csak harmadszori felszólítas után hozták ki. Szerencsére sikerült utána Günteréket rábeszélni, hogy ugorjanak még fel Tomot megnézni. Tom ekkor már úgy érezte, túl van a nehezén. Günter véleménye szerint még szüksége volt egy Cortison injekcióra, mivel a gyomorban lévő Calamari még okozhat később is hasonló reakciót. Steril tűnk volt ugyan Kata és Gellért jóvoltából, de a Cortisont otthon hagytuk, mert több felesleges cuccot tényleg nem akartunk magunkkal cipelni. Tomi boyt lekísértük tehát a szemközti gyógyszertárba. Leültettük ott egy székre és Günter beszúrta az injekciót. Nem igazán jól sikerült neki, ezért huzigálta ki és be, tekergette stb. Tom mindezt kutya nyugalommal végignézte és tűrte. Utána be kellett még vennie egy antihistamin tablettát, de ez a művelet motorikusan már komoly problémákat okozott neki. Günter és Monty elhatározták, hogy kikísérik és lefektetik egy időre, hogy megnyugodjon. Tom egy darabig együttműködött, de az ajtónál bambán megállt és nézett rá, mint boci az újkapura. Az utolsó jobb kanyart már nem vette be. Inkább elengedte magát. Lefektettük, egy perc múlva már rendben volt. Aztán kezdett röhögni a dolgon. A fotókért pedig extra köszönet Monty lélekjelenlétének.
Még csak 24 órája hagytuk el hazánkat, de Tom nem vesztegette az időt, és életét egy fontos megismeréssel gazdagította. Statisztikusan nézve napi egy átkelési kísérlete volt. Ezúttal Anubist választotta kísérőül a 40 USD-s komp helyett a Királyok Völgye felé.
Mindenesetre örülünk, hogy az első vészhelyzetben ilyen remekül helytálltunk, bizonyságot adva világutazókhoz méltó talpraesettségünkről. Így a gondviselés is közremuködött és a helyes időben a helyes emberekkel vett körül minket.
PS.
Ez a sztori nem jöhetett volna létre az Aqaba tenger halászainak alázatos munkája nélkül.
Maradjanak velünk! A következő fejezetben az egyiptomi filmipar új csillagát ismerhetik meg.
Dahab, 2006. Nov. 6
Egyiptom Hollywoodja, avagy hogy csináljunk 5 perc alatt Mel Gibsonból Bruce Willist.
Egyiptom olcsó ország, így kis költségvetésből kell készíteni a filmeket. Ezért gyakorta a színészi tehetség mellett a borbélyok tudása is szükséges.
Épp egy olyan film forgatásába csöppentünk bele, ahol a forgatókönyv szerint Mel Gibson, ill. Bruce Willis játszották volna a főszerepeket. Mivel egy egyiptomi filmnél nem hogy 2 hollywoodi sztár, de néha 2 átlag alatti egyiptomi színész gázsiját is nehéz kigazdálkodni, ebben a filmben ugyanarra az arcra bízták mindkét fontos szerepet. Először Mel Gibson jeleneteit vették fel, majd a stáb fodrásza Bruce Willisre alakította a színészünk fizimiskáját. Sikerült készítenünk egy-két fotót az eseményről.
A stáb konkrétan egy Pipol nevezetű borbélyból áll, akivel Monty haverkodott össze egy borotválkozás alkalmával. Pipol remek példa arra, hogy nem minden arab csak érdekből barátkozik. Egy egyszerű srác Alexandriából, jó humorral, biztos kézzel és holland feleséggel. Mindenki más is nagyon barátságos és vendégszerető, míg világos lesz számukra, hogy nem veszünk tőlük semmit. Pipol viszont mindig szívesen lát minket egy teára a borbélyüzletében.
Monty sakkjátszmát beszélt meg estére Pipollal. A tét egy hajvágás volt. A kihívásnak hamar híre ment a faluban. Nem is lepődtünk meg, mikor sok helybeli képviseltette magá a partin. Leültünk tehát a fodrászszalonban. A "szalon" kifejezés enyhén túloz: a falakat újságból kivágott európai szépségek fotói dekorálják, az egyik fő berendezési darab a ruhaszárító, a hifi pedig egy számítógépből kibuherált CD meghajtóra épül. A szabályok egyeztetése után mindkét fél megígérte, hogy külső segítséget nem vesz igénybe a játék során. Természetesen a helybeliek ezt számtalanszor megszegték. Pipol becsületére legyen mondva, hogy saját állítása szerint figyelmen kívül hagyta a tanácsokat, és a saját feje után játszott. A helyiek segítőkészsége is alábbhagyott, mikor Monty észrevette az egyik súgást és gyors, de alapos dögönyözésben részesítette az elkövető sihedert. Tom mindeközben sűrűn lesett, hogy kések előkerülnek-e. De a helyiek is csak röhögtek.
A sakkpartit végül is Monty nyerte. Pipol ugyan jól védekezett, de nem volt igazán esélye. A mintegy félórás játszma hozadéka nem csak az ingyen hajvágás volt, hanem a továbbiakban a helybeliek megkülönböztető tisztelete irányunkba. A parti végén többen is jelezték igényüket, hogy később szintén megmérkőznének Montyval.
Dahab, 2006. Nov. 7
Dahab igazi turistafalu. A parti sétányon riviéra-hangulat, változatos csecsebecsék, kipucolt kapualjak, színes fények. Egy utcával beljebb az arab átlagvalóság. Tehát mindennapi kellékek: borbély, patika, kifőzde. Még egy utcával beljebb kosz, szemét, és sok olyan épület, melyről nehéz eldönteni, építik-e vagy bontják. Némelyiken látszik, hogy a helybelieknek is többéves fejtörést okoz a kérdés. Aztán a főút következik, állandó forgalommal napközben. Itt találhatók még építőanyag kereskedések, autójavítók, lakatosok. Az út túloldalán kezdődik a sivatag, ahol már csak az ember pusztító hatása látható. Minden egyes kiszarádt bokrot és autógumit beborít a szél szeméttel. Lehangoló látvány. Az egyiptomiak szótárából hiányzik a környezetvédelem szó. Egyszer láttuk, ahogy a helyi porontyok autógumit gurítgatnak, majd ráunva a tengernek adják át a játékszert. Senki sem ütközött meg a dolgon. Dahab jelenleg felkapott búvárparadicsom, de a korallok már erősen pusztulnak. A búvárok vízalatti roncstelepekre kevésbé kíváncsiak, ezért nemsokára el fog maradni a falu legfontosabb bevételi forrása.
Tomi boy szorgosan nyomja minden nap a fordítási munkáját, melyben Monty barátunk támogatni nem tudja, így zavarni sem kívánja. Ezért snorkel és búvár tevékenységgel tölti az időt. Szörfözni is szívesen menne, de akárhányszor elhalad a szörfkölcsonző mellett, a tulaj mindig távol van. A többiek pedig persze azt sem tudják, mennyibe kerül a bérlés. Cserébe megismertünk ott egy magyar srácot, aki nyáron a Balatonon, télen Egyiptomban oktat szörföt. 3 hét alatt még csak egyszer dolgozott, ami a főnök marketing teljesítményét figyelembe véve pontosan egy alkalommal több a vártnál.
Dahab, 2006. Nov. 8
Néhány szót a kajáról. Minden étel só felhasználása nélkül készül. Viszont elértuk az 1 egyiptomi font (35 Ft)-os szintet a szomszéd utcában, ezért egy falafeles pitát kapunk zöldséggel és padlizsánnal, esenként 1/53-ad paradicsomszelettel, ahogy Tom mondaná. Szintén 1 LE-ért kapható a kosheri kaja. Először azt hittük, zsidó cucc. Rizs, tészta, lencse, pirított hagyma, chilli és szósz elemekből áll. Vacsit még mindig a parton fogyasztunk, mert a kiszolgálásra várva az időt az éjszakai búvárok kaviccsal való dobálásával üthetjük el.
A kaja Tomnak egy neuralgikus pont, ő legfeljebb a toxikológiai elemzést tudná szolgáltatni. A WC papír nagy térfogata ellenére meglepően kevés használatra elég neki: általában 5 célzott lövés vagy 3 kartács. 2 napja fosik. Montynak semmi problémája nincs. Elkezdte már a fogát is csapvízzel mosni, de ezt abbahagyta, mikor Tom jelezte irányába, hogy a csapokat is a WC-kefével tisztítják...
Red Sea, 2006. Nov. 9
Nagyon vicces ez a hely. Az ember felébred, csak kimegy a kunyhóból az udvarra, átszeli a sétányt és ott a tenger. Illetve előtte van még egy rövid szünet, mert valamelyik helyi mindig megismer, jön a szokásos "hallo, how are you my friend?" megszólítás, aztán a sakkjáték és a funny frizura megemlítése. Na mindezek után bemerül a tengerbe és úszik 80 m-t északra. Ott fekszik már néhány koralltábla, apálynál át sem lehet úszni felettük. Ahol pedig korall, ott hal. Sok. Meg mindenféle más tengeri állat. Na meg növény. Bár itt abból nincs annyi. Korallok vannak, azok pedig nem növények, igaz, Lizikém? Le is lehet bukni közéjük. Búvárcuccal a mélyibe, az igazán gyönyörű. Mint egy akváriumban úszkálni. Deep Blue szélesvásznon és 3D-ben. Némót is megtaláltuk!
Suez, 2006. Nov. 11
A mai napon összepakoltunk és elindultunk a buszpályaudvarra. Montynak csak a taxi platóján maradt hely, cserébe előkelő helyet kapott a buszon. Közel a TV-hez és a hangszóró alatt. Aki már végignézett egy egyiptomi zenés-táncos filmet, az tujda, miről van szó. Na mi hármat néztünk végig. Gagyi cselekmény, nyivákolós táncos betétekkel. A hangszóró ellen pedig még a füldugó sem vette fel a harcot. Tom annál inkább. Megpróbálta leszerelni a katonai bicskájával. De a készülék még ennek a kísérletnek is ellenállt. Ebben az országban semmi sem működik, csak az, aminek nem kellene...
Épp átértünk ismét Afrikába, amikor a Suez-i csatorna kijáratánál az egyiptomi technika újabb vívmányát csodálhattuk meg. Az ellenőrző pont első látásra ugyanolyan volt, mint az összes többi. Amikor azonban mindenkit leszállítottak a buszról, már sejteni lehetett, hogy nem rutinellenőrzésről van szó. Módszeresen kipakoltatták az utasokkal az összes poggyászt, majd felsorakoztatták őket a csomagjukkal együtt a busz mellett. Kíváncsian vártuk, mi következik. Alkalmi útitársunk annak a véleményének adott hangot, hogy most szemtanúi lehetünk, amint az egyiptomi rendőrség beveti különlegesen képzett drogkereső szamarait a sinai csempészek ellen. De nem így történt. Szamár helyett az ókori varázsvesszős emberek modern utóda lépett színre. Szemében komolyság, kezében ceruzaelemmel üzemelő filléres kacatnak tűnő antennás biszbasz. Szertartásszerűen, méltóságának teljes tudatában masírozott végig a csomagok sorfala előtt, az utasok döbbent, a kollégái tisztelettudó pillantásaitól kísérve. Nem volt kétséges, hogy egyedül ő képes a csodálatos műszer szakszerű kezelésére, ami gyakoratilag az egyenes járás végrehajtásában merült ki. Majdnem elröhögtük magunkat. A placebo eszköz antennája a mellettünk álló ausztrál srác hátizsákjánál jelentősen kilengett. Ezért a varázsló megismételte a mérést. Mivel most is pozitívnak tűnt az eredmény, a szerencsétlen fickó teljes csomagját szétpakoltatták, míg meg nem találták nála a gyanús zacskót. Ennek tartalma pipereszerekben merült ki. A varázsló megértően bólintott, majd engedélyt adott a továbbhaladásra.
Karnak, 2006. Nov. 12
A karnaki templomról nem nagyon lehet szóban tudósítani. Nézzétek meg a fotókat, vagy menjetek el magatok. Lenyűgöző hely. Képzeljetek el egy vaskos templomkomplexumot kelet-nyugati tengellyel, színes freskókkal, óegyiptomi hitvilággal. A mértani pontossággal elhelyezett oszlopok és kőtömbök titokzatos térbeli ritmust közvetítenek. A hely különös, igen erős energiával bír, állatok kerülik is nagy ívben a területet. Földöntúli varázs és mágia kering az Újbirodalom fővárosának antik falai között.
A templom mellesleg Karnak statikailag legmegbízhatóbb épületének tűnik. Ezen a röpke 3500 év sem változtatott semmit. Nem tudjuk, mi okozta az egyiptomi civilizáció hanyatlását és bukását, de a technikai precizitáson és munkamorálon nem múlt a dolog. Az arabok azóta sem érik el ezt a szintet. Máig is az ősök hagyatékából élnek és építkeznek.
Karnak elhagyott, turistamentes romjai között homok borítja a talajt. Rálépve derül ki, hogy nem homokról, hanem kb. 10 centis porrétegről van szó. A várost állandóan egy sárgás porfelhő fedi be. A sugárút lámpái mintha novemberi ködön át pislákolnának. A por mindent belep, fogatokat, kocsikat, reklámtáblákat, kirakatokat, tüdőt, szemet. A két főutat és a vasútállomás padlóját is homok borítja. Karnak és Luxor ugyan a Nilus partján fekszik, mégis sivatagi városok. Növényzet nincs, állat is kevés.
Napjainkat egyre inkább áthatja egy furcsa ritmus, amit az imámok rendszeres imaideje szab meg. Napota ötször énekelnek, hajnaltól kora estig. A mecsetek tornyát rózsaszín, zöld, sárga és kék neonokkal díszítik. A lépcsőn öreg arab ül és a dobját verve imádkozik. Mi is spirituális ismeretséget kötünk a Koran egyik füzetével hotelünk tetőteraszán...
Luxor & Theba, 2006. Nov. 13
A napfelkeltét stílusosan a Luxori templomban köszöntjük. Ez a hely is hasonló kisugárzású, mint a karnaki szentély. Turisták nincsenek kora reggel, csak teázó katonák öltönyben, géppisztollyal és a szokásos önjelölt idegenvezető, baksisban bízó beduin balfékek.
Tom utána hazaindul fordítani, én pedig saját szakállamra nekivágok a Királyok Völgyének, mert a 170 LE-s árat sokallom, amelyet a hotelben kínálnak. Átkelek tehát a Níluson 1 LE-ért, eltaxizom a Királynők Völgyének bejáratáig 2 LE-ért (pedig a helyiek is 4 LE-t fizetnek :) és összehaverkodok a bejáratnál egy idős belga turistával, aki nekem ajandékozza a belépőjegyét.
A völgyet az egyiptomi birodalom uralkodói használták temetőnek. A területen mindenhol sziklába fúrt, 1x1 méteres lyukak vannak. Ezek aztán egy hosszú folyosóba torkollanak. Néha a folyosó maga vezet ki egészen a szabadba. Falát legtöbbször hieroglifák díszítik. A hegy gyomrában néhány oszlopos kamra van kivésve, az egyikben pedig az immáron üres szarkofág.
A legtöbb sír nincs a látogatók számára megnyitva, bejáratukat vasrács, továbbá undorító kupac szemét és ürülék védi. Ha ezeket az akadályokat legyőzi az ember, be lehet mászni a lyukba, amíg csak a bejárat fénye teljesen el nem tűnik. Utána már csak a kamera keresőfénye marad. Hátborzongató élmény! Gellértre gondolok, neki és barlangász haverjainak biztos nagyon bejönne ez a hely, csak kell kötél, beülő, néhány karabiner és fejlámpa.
Néhány sír ki van építve és ingyen meg lehet nézni őket. A nagyokba viszont extra belépőt kell(ene) fizetni. Persze ezt is el lehet intézni néhány perc beszélgetéssel, ajándékkal, baksissal :) A sírokkal az a probléma, hogy a folyosó igen alacsony, nehéz benne haladni. Levegő alig van, cserébe bazi meleg és bűz. A plasztik védőfalak, neonfények és a hangos turisták pedig erősen csökkentik ezen megnyitott sírok hangulatát.
A Királynők Völgyéből 12 km-es út vezet a Királyok Völgyébe. Monty barátunk nem akar taxira és belépőre költeni, ezért inkább nekivág a kopár hegyen átvezető ösvénynek. Ez a déli forróságban, ivóvíz nélkül elég merész akció. De megérte, mert a nemesek kisebb sírjai az út mentén kielégítik a kalandvágyat.
A Királyok Völgyébe leereszedve, az utolsó sziklafal mellett épp biztonsági őrök pihennek, micsoda pech! De összehaverkodva velük már nem feszegetik tovább a belépőjegy témát, sőt még teával is megkínálnak. A szokásos kérdés is jön feleség és gyerekek iránt. Letícia fotójat látva érkezik egy 20 tevés ajanlat, de annyiért nem kapják meg!
A Királyok Völgye hasonló, mint a Kiralynőké. Csak a terület jóval nagyobb, na meg a sírok is. Van vagy száz belőlük. Az egyik elhagyatott sír sarkában jókora csontok elszórva. Nagydarab lehetett az a király! Vagy talán egy állat hagyta magát a hely szellemétől inspirálni és oda ment elpusztulni.
A völgyben egyébként a szokásos ál-idegenvezetők, akik nem hagyják az embert nyugton, állítólag nem kérnek semmit, ami a végére persze megváltozik. Nagyon erélyesen kell rájuk szólni, akkor továbbállnak. Mindenki pénzt akar, az őrök lezárt sírokat is megnyitnak néhány fontért. Még a katonák is rámtukmálják a puskájukat egy fotó erejére.
Hanyatlik a nap, így hát felkerekedek a Nílus felé. Lestoppolok egy szemétszállító autót, és az egyszerű emberekkel tréfálkozom a következő faluig. Ott gyerekhad táncol körül, míg le nem érek a folyóig és áthajózok Luxorba.
Nile Valley, 2006. Nov. 14
A napfelkeltét Karnak temploma előtt köszöntjük, utána megreggelizünk a Nílus partján és indulunk a vasútállomásra. Ezt a vasútvonalat magyarok építették, ezért még mindig mágyari-nak hívják.
Első osztályon utazunk, a 20 LE felárat feláldozva kényelemért és nyugalomért. A folyó mellett halad végig utunk, estére érünk Kairóba. Megismerkedünk egy leánnyal (az elsővel és egyben utolsóval ebben az országban!), aki segít nekünk megtalálni a helyes metróvonalat és szerelvényt. Semmi esetre sem szabad az első (női) kocsira szállni, Tom venéz haverját ezért majdnem meglincselték...
Cairo, 2006. Nov. 15
A hostelünkben összefutunk két magyarral, akik a Sinai félszigeten búvároktatók. Ők mondják, hogy a Citadellában ingyenes dervistánc lesz este 7-kor, találkozhatnánk a bejáratánál 18:45-kor. Mi viszont azt válaszoljuk, valószínuleg nem jövünk.
Este viszont mégis kedvünk támad és taxit fogunk. A taxis váltig állítja, hogy nem ott lesz az előadás, hanem valahol máshol. Ezt a szöveget már ismerjük. Ő inkább oda vinne minket, ahol kap a lokáltól kommissziót. Arra hivatkozunk, hogy találkánk van, ezért mindenképp oda kell mennünk. Ez az érv eddig mindig működött. Mikor odaérünk, a Citadella tényleg gyanúsan sötét, két fehér száll épp taxiba, hogy lelépjen. Mint kiderül, az utolsó pillanatban csípjük el a magyar haverjainkat :) Tényleg áthelyezték az előadás helyszínét, igaza volt a taxisnak :) Így hát együtt odataxizunk a másik színhelyre. Ott tudjuk meg: az előadás elmarad!
Belátjuk tehát, hogy nem érdemes a sors ellen küzdeni, és átadjuk magunkat az ő kényének-kedének. Bazárlátogatás lesz belőle, de nem tudnak ránktukmálni semmit, Monty viszont majdnem eladja a pulóverét 10 USD-ért ;)
Gizeh, 2006. Nov. 16
Napfelkelte előtt már a pályaudvaron vagyunk és fejenként 1 LE-ért kibuszozunk Gizehbe, a piramisokhoz. Az utolsó kanyarnál feltűnik először egy, majd mégegy kőrakás a házak mögött. 8 előtt már a bejáratnál vagyunk, ahol ismét egy váratlan összefutással ajándékoz meg a lét. Günther és barátnője, akikkel Dahabban a legjobbkor hozott össze a sors, szintén bebocsájtásra várnak. Kapunyitáskor vagy ötven tevehajcsár és kb. ugyanannyi japán szappanszagú turistával megrakott légkondis busz özönlik be a területre.
Mi nem rohanunk egyből a nagy piramisokhoz, hanem a kisebbek között bóklászunk. Ezek eléggé le vannak pusztulva, beomolva, elhordva. Sok van belőlük, szépen sorban, mintha utcák osztanák rendre őket.
A második legnagyobb piramist látogatjuk meg. Kofru fáraó halotti kamráját rejti, melyet egy lejtős, hosszú és igen alacsony folyosó után érünk el. A szarkofágban Tom már csak a múmia hűlt helyét találja, ezért belefekszik és kipróbálja, milyen is. Mint Karnakban, a piramis gyomrában is erősen érzi az ember a simogató energiahullámokat.
A piramisok sokkal nagyobbak, mint azt mi valaha elképzeltük. Bazinagy kőrakások. Egyes számítások szerint a kőtömböket 0,1 mm pontossággal kellett kifaragni, hogy a piramisok megépíthetők legyenek. Ez a pontosság még a mai csúcstechnologiának is komoly kihívást jelentene. Hihetetlen, hogy tudták őket az ókorban összerakni. Mindenesetre a civilizációnk összeomlása után is tanúságot fognak adni az ufóknak, hogy volt értelmes élet ezen a bolygón :)
Egy rövid pihiszünet után átmászunk egy kerítésen, mert néhány romos épület és odú odacsalogat. Mint kiderül, a romvárost már akkoriban is a halottak uralták. Ugyanis a legtöbb kunyhó egy mély aknát rejt. Annak aljábol indul a csatorna, mint a Királyok Völgyében. Néhány kamrát sikerül olyan mélységig feltárnunk, ahol már nincs szemét :)
A gizehi kirándulást a Szfinx megtekintésével zárjuk. Azt követően egy csehóban csillapítjuk éhségünket, és átszeljük a falut gyerekhadtól kísérve. Állandóan baksisért nyaggatnak, ezért veszünk egy öregtől két bot cukornádat és az egyiket odaadjuk nekik. Cserébe megtanuljuk, hogy kell foggal lehántani és megenni :) Ismét a Lonely Planet legalsó szintje alatt nyomjuk...
Buszra szállunk, Tom hazamegy fordítani, Monty pedig egy kórháznál száll le, hogy hiányzó veszettség oltását pótolja. Több óra kóválygás után sem sikerül az illetékes szervet megtalálni, mindenki a másik irányba küldi az embert. Ez a tennivaló még egy kört igényel.
Hagyjuk a dolgot és próbálkozzunk tehát az üzleti negyedekben egy sportboltot találni. De reménytelennek bizonyul megfelelő buszt elcsípni. Ez egyébként úgy működik (ill. nem működik), hogy az ember bekiabálja a célállomás nevét az elhajtó busz ablakán, és ha válaszolnak, akkor az jelentheti talán még azt is, hogy arra mennek :) Akkor már csak fell kell ugrani a haladó buszra :) A trükk abban rejlik, hogy nem oldalról kell beugrani, hanem utána futva. Higgyetek nekem, a tapasztalat szól belőlem.
Persze biztos felmutatnak a buszok csak bennfenteseknek látható, titkos jeleket, amik legtöbbjüket kizárják a megfelelő buszok halmazából. Ezt a rendszert a turista pedig ugyebár nem ismeri. De csak nem állhat ott bambán nézve a forgalmat. Mindegyikbe meg csak nem kiabálhat be. Úgyhogy beüvölt néhányba, szakértő arccal, mintha tudná, mit csinál. Ritkán jön be. Elképzelem, milyen vicces lehet az araboknak a szitu. Mintha Budapesten egy turbános ugrással próbálna a körúti villamosra felszállni és lekenődne az ajtóról :)
A busz megtalálására kínálkozik ugyan segítség, de kevés ember beszél itt angolul, általában a nem eldöntendő kérdésekre is igennel válaszolnak ;)
Így hát a hazafelé tartó busz marad megoldásnak a Ramses térig. Onnan hirtelen döntéssel metrót mellőzve gyalog vág neki barátunk a hazaútnak. Sorsa a sportboltok utcájába vezeti :)
Bombay, 2006. Nov. 18
Indiában a repülőből kiszállva megcsap a forró, nedves, trópusi klíma. Monty nem tudja, mit kezdjen a thermo pulcsijával, és még a reptéren elhagyja. Véletlenül. Mindent a maga idejében :)
A városba beérve Tom barátunk India legelegánsabb szállodájában, a Taj Mahal-ban telepedik le fordítást végezni. Miközben Monty kétségbeesve szállást keres, Tom óránként egy udvarias figyelmeztetést kap. A negyedikre Monty sikeresen visszaér és hőseink ismét az indiai valóság mélységeivel ismerkedhetnek az utcán. 1,1 Mrd ember, elképesztő szegénység, utcán alvó emberek, túlélés egyik napról a másikra. Két fiatal srácnak adunk is farmert meg pólót, na meg vacsit. Viszont az exisztenciájuk megalapításához szükséges cipőpucoló készletet nem kapták meg.
Most pedig néhány szót Tom szellemi fejlődéséről. Az utunk kezdetén Tom eléggé a hullámvölgy alját súrolta. Nem végezte el fordítási munkáját időre, így hát laza nyaralás helyett munkás hétköznapok jutottak ki neki. Ez annyira leterhelte, hogy Monty alatti szintre csúszott körültekintés és egészség ügyében. Sok mindent elhagyott, és meg is betegedett. Monty átvette Tom korábbi szerepét, és odafigyelt, hogy semmi / senki ne vesszen el. Perfekt csapatmunka!
Ma este Tom lelki fejlődése csúcspontot ér el, mely biztos fordulatot jelent életében. Egy heveny lerészegedés katarziszba torkollik. Problémájának azonosítása jó kezdőpontot ad az indiai utazáshoz.
Maradjanak velünk! Mi lehet a megoldás? A következő részben megtudhatják!
Most pedig kacagjanak velünk! Elmeséljük Önöknek, a berúgás hogyan zajlik.
A Duty Free boltban vett whiskey-t át kell tölteni a kulacsba. De abban még pálinka foglalja a helyet, amit meg kell inni. A páleszt azután még egy kis whiskeyvel leöblíteni :)
Mindezek után belül is kellően megtisztulunk és készen állunk hotelünk folyosóját frizbi tesztelési pályáva alakítani :) Másnap pedig recepció nyitás előtt lelépünk...
Maharasthra, 2006. Nov. 19
Hajnalban már vonaton ülünk Goa felé. Ez az utazás nem is annyira borzasztó, mint ahogy elvártuk. Legalábbis a mi osztályunkon. Annál van még eggyel lejjebb. Az durvább. Nálunk még aludni is lehet, ha nem lennének a teaárusok, akik a nyugalmat percenként törik meg.
Estére egy halászfaluba érünk és hamar olcsó szállót találunk.
Chapora, 2006. Nov. 20
Rövid üdvözlet Goa tartomány Chapora falujából. Noble Nest szállás rendben, ezúttal van saját mosdónk (talán ezért noble?) 150 Rs egy éjszakára (1 Rs = 5 Ft.) Tulaj Brian megbízható. A falu lakosságának jókora részét őszhajú hippik alkotják. Tudjátok, akik lekésték a '68-as gépet :)
Az időjárás elég meleg és mindenekelőtt párás. Este a forróság igazi kihívássá válik. Nem lehet meztelenül aludni a szúnyogok miatt. Tom ágya egy főbb hangya vonulási útvonalon fekszik. Testét ennek megfelelően sok útszéli behatás éri. Montyn is különböző méretű és színű csípések. A szabadban furcsa rovarok. A fűben kígyók, eddig átlagban napi eggyel futunk össze. Brian szerint csak a kobra és a csörgökígyó veszélyesek, a többi elmenekül. Ez megnyugtat :)
A falu körötti dzsungelt átszelve kezdődik az Indiai óceán. Kicsit északabbra magányos strand húzódik közvetlenül az erődítmény alatt, nagyon király. A domboldal felett 1 siklóernyős és 40 fehérfejű réti sas örül a felszálló légáramlatoknak.
Tehenek mindenütt, a strandon, az utcákon, a vendéglőben. A vallási védelem ellenére a zöldséges diplomatikusan, de erélyesen tartja vissza őket egzotikus gyümölcsökkel teli pultjától.
Mapusa, 2006. Nov. 24
A helyi központba, Mapusába buszozunk. Ott bazi nagy a sor a pénztárnál Goa fővárosa felé. Tomi a sor rövidebb végén szóba elegyedik egy helyi arccal. Az vesz is neki 2 extra jegyet. De a mögötte várakozó matróna annyira kiakad a dolgon, hogy Tom kénytelen leadni neki mindkettőt. Aztán egy másik srác a kezünkbe nyom két másikat, melyeket később egy katona próbál erélyesen ellenőrizni. De mi nem értjük az angolját. Bocsi. Lekéssük a buszt is, a következővel megyünk.
Ott persze nem is stimmel minden a jegyünkkel, szólnak is a kalauznak, hogy a külföldi arcokat ellenőrizze. Csak hát nekünk két egymás mellé szóló jegyünk van. Ez nem fér az arc fejébe és a másik turista jegyét kezdi nézegetni...
Na tehát a sort inkább végig kell állni. Pláne ha annyi cuccal utazik az ember...
Colva, 2006. Nov. 26
Dél-Goában vagyunk egy halászfaluban. Nagyon meleg van. Ma mindkét frizbit átadtuk a tenger hullámainak. Az első Tom szeme láttára hagyott el bennünket a tengerfenéken. Úgymond a keze között halt meg. De azért mégsem teljesen :)
Monty barátunk a másik frizbit partvonalhoz képest kb. 30 fokos szöggel a víz felé indította meg. Elvárása ellenére a korong nem hajolt vissza a part felé, hanem gyönyörű, egyenes, hosszú röpte után választotta a tengeri mélységek vadászmezőit.
Benaulim, 2006. Nov. 27
Ma a következő faluba jutunk és onnan gyalog indulunk neki a partnak. Keresünk kígyó- és dagálymentes helyet a függőágynak. Aztán mindennap tovább dél felé. Majd jelentkezünk, ha lesz internet. Na meg áram ;)
Varca, 2006. Nov. 28
Sziasztok. Tomi boy épp a tengerben farag. Addig szabad a gép, úgyhogy írnék néhány sort. Akinek van türelme, olvassa el.
Ma éjszaka elérjük a híres 0 Rúpiás költségszintet. Egy épülő vendéglő nyugágyain alszunk ingyen. Ismeritek azt az érzést, mikor korcsolyázás után nehéz megtalálni ismét a helyes gyaloglást? Amikor az ember az egész napot a vízben tölti és este az álmot várja, olyan érzése van, mintha a tenger hullámai sodornák a testét továbbra is. Bár lehet, hogy csupán az éjszakai óceán moraja csalja meg az érzékeket.
Reggel kiterítjük fölös ruháinkat a partra. Most mi zaklatjuk a strandon lófráló helyi árusokat: "Want to see my shop?" Üzletileg ugyan nincs sok sikerünk. Egy törölközőt, egy baseballsapkát és egy pólót ajándékozunk el, többnyire rokkant koldusoknak.
Goa, 2006. Nov. 29
Most pedig ismét Tomi lelki fejlődéséről néhány szó. Saját felismerése alapján problémája abban áll, hogy nem csípi el a pillanatot.
Hatszor fordult eddig elő, hogy Tom elkapta a boruló üveget, az éjjel feléje hajított frizbit, stb. Tehát a figyelemmel és a koncentrációval nincs baj. Talán elméje teremtő-formáló erejét nem tudja még optimálisan bevetni...
Palolem, 2006. Nov. 30
Palolem halászfalu eddig a legjobb hely Goában. A part félhold alakú, zárva a nagy hullámoktól. Mindennapi betevő úszásra tökéletesen megfelel. Egyébként a következő strand, Patnam beach is ugyanolyan, tizedannyi turistával.
Végre itt a hűvösebb idő is. Este egy póló már nem elég. Monty pulóver híján hosszúujjú ingre tér át. Nagyon kellemes a hüsi, végre lehet aludni is.
A faluban minden kapható. Helyieknek szánt utcai kajáldákban próbálgatjuk végig az étlapot, mely általában egyetlen egy ételt sorol fel. Este felélednek a bárok a strandon, folyik az élet. Össze is haverkodunk két svéd csajjal. Monty egy idő után lelép, Tomi viszont egész éjjel szórakoztatja őket. Soha életükben nem röhögtek ilyen jól, mondják.
Tomi a sikeren felbuzdulva át is ússza az öblöt hajnalban. Kb 1 km a szemközti sziget. Sajna kimászáskor megvágja a nagylábujját az éles sziklákon. Egy épp arra haladó csónak veszi fel s hozza haza.
Monty arra ébred, hogy Tom az ajtóban áll és nógatja: Monty, ébredj, baj van, mennünk kell! Találunk két angol arcot az utcán, akik a napfelkeltét alkohollal köszöntik. Azt mondják, a közeli városban keressük meg Ahman doktort. Oda is buszozunk. A rendelőben kivárjuk a sort, mire a doktor közli velünk, hogy a sebet kórházban össze kell varrni. A kórház pedig a mi falunk közelében van. Cool!
Késő délután lesz, mire megjárjuk a kört. Onnan fogva Tomi az ágyban pihen, Monty pedig alázatosan ellátja.
Palolem, 2006. Dec. 2
A falu összlakosságának mintegy felét kétlábú lények adják. A többi lakó négylábú, elsősorban tehenek és disznók portyáznak nagy számban a kunyhók között. A tehenek vallási tisztelete odáig ér, hogy mindenhol megjelenhetnek, strandon, étterem teraszán, ajándékboltban, még a wc-ben is. Kutyákról nem nyilatkozunk, mert pozitívan elfogultak vagyunk irányukban. A gekkók este a konyhafalon gyülekeznek, a lámpa közelében vadásznak a legyekre.
Kétlábúak közül említésre méltó a hollók jelenléte, melyek minden reggel rikácsolással ébresztik a tábor lakóit. Tyúkok kapirgálnak a kunyhók között. Majom is előfordul.
Kifeszítjük Tomi függőágyát lakóhelyünk két pálmafája közé. Az ottfekvés kevésbé nyugis, inkább orosz ruletthez hasonlít, mert a kókuszdiók rendszeresen potyognak.
Nádkunyhóban lakunk, fala inkább jelképes, mint valóságos, fény és levegő kellő mértékben szivárog át rajta. Úgyhogy az ablakot le is spórolták. Lakattal lezárni az ajtót eléggé kontraproduktív: védelmi szerepet nem igazán lát el, viszont utal a lakosok távollétére. Szabad a pálya a betörőknek (mondjunk inkább tolvajokat - nincs nagyon mit betörni ezen a falon!)...
A másik veszély a tábor vitathatatan ura, Oberlagerführerin Mutter Paneer. Egy személyben tölti be a tulaj, a management, a tűzoltóság és a fegyveres erők pozícióját. Számtalan alkalommal indul őrjáratra fegyvernek beillő zseblámpájával. Nyitott ajtókon beles, és minden alkalommal gondosan ellenőrzi, hogy az ellenség nem bújt-e el a fürdő valamelyik vízcsapjában.
Oberlagerführerin Mutter Paneer, aki nevét egyébként egy helyi kajáról kapta, retteg a tűztől. Ez érthető is, hiszen egzisztenciája 23 és fél kiló száraz pálmalevélből áll, 9 darab nádkunyhó alakjában. A komplexumot egy kisebb gyertyaláng kb. 2 perc alatt semmisítené meg. Mutter Paneer elmeséli, hogy amióta egy asztal meggyulladt, egy puszta gyertya látványa is álmatlanságra kárhoztatja. Addig nem is tágít, míg gyertyánkat el nem fújjuk.
Om beach (Go Karna), 2006. Dec. 5
Om - az isteni elv abszolút lényegének megidézése hinduknál és buddhistáknál. Utóbbiak, ha eleget ismétlik ezt a szót teljes koncentrációban, a tökéletes üresség állapotát érhetik el. A szó megjelenítése egy 3-ashoz hasonló jellel történik.
A félhold alakú Om beach közepén egy sziklás félsziget nyúlik a tengerbe, Om jelet formázva. Nomen est OMen, a strand nagyon nyugis, majdnem üres. Összesen kb. 8 vendéglő - szállóhely van. Az épületek vagy nádkunyhók, vagy agyagépületek. Utóbbiak úgy néznek ki, mint nagyapáink disznóóljai, kívül és belül is. Ezeket is a nádkunyhókhoz hasonlóan ablak nélkül építik. Kifelejtették a számításból, hogy az agyag nem ereszt át fényt és levegőt :( A mi vityillónkat viszont luxus ventillátor hűti, sörnyitóhoz hasonló díszítéssel. A zuhany a telek végében lévő, nádszőttessel leválasztott vízcső. Este viszont világítás híján a békák veszik át a terepet és egymás hátára ülve buliznak. A WC-nek az első napokban még ajtaja is van, ez később megváltozik. Csak néhány méterrel odébb tátong a kút, vize mégsem okoz problémát Monty beleinek :)
Időnket úszással, sakkal és haverkodással töltjük. A turisták többsége Izraelből származik. Sajna ők nem nagyon ereszkednek le a mi szintünkre. Három indiaival ismerkedünk meg este a tűz mellett. Bangalore városából jönnek le a hétvégére. Számítógépes szakemberek. Elérték már a nyugati életszínvonalat, pénzben, sörfogyasztásban és stresszben.
Csakúgy, mint Goában, hétvégén itt is sok indiait látni a parton. A fövenyen sétálva egy kisiskolás csoporttal találkozunk, akiket szombat lévén kihoztak a tanárok a tengerhez. Eleinte meglepő látni, ahogy több tucat gyerek fürdik ruhástól-cipőstül (iskolai egyenruha!) a tengerben. Amint elhaladunk mellettük, kíváncsi pillantások érnek minden irányból, a gyerekek öszesúgnak mögöttünk. Látszik, hogy nagyon érdeklődnek és megszóltanának, de a félénkség visszatartja őket. Végül Monty üdvözli a legközelebbit. Egyszerre átszakad a gát, és a kisiskolások szinte megrohamoznak bennünket. Mindegyikük nevet, és sikító örömmel kérdezi: "How are you Sir? What's your country?" Nem ússzuk meg a kört, de nem is bánjuk: kedves élmény, amint körulfog a számtalan vidám gyerek, és tolongva igyekszik pacsit szerezni.
Kochi, 2006. Dec. 11
Kochi városa Tomnak tetszik, koloniál kori házacskáival s kövezett utcáival. Monty számára Kochi a legszörnyűbb hely, amit eddig megélt Indiában.
Hajnali 5-kor érkezünk hosszú vonatút után a városba. A jegypénztáros nem hajlandó foglalkozni velünk, aztán leráz egy hamis információval.
Reggel 8-kor nyit az egyedüli látványosság, egy portugál palota. Addig az időt India legrégebbi keresztény templomának megtekintésével töltjük. Néhány helyi hívő imádkozik, elméjük az istenségre irányul, tenyerük pedig a villogó lámpákkal körberakott vitrint érinti, melyben Szűz Mária helyezkedik el egy kínai játékbaba formájában. A katedrális mennyezetdíszítése pedig egy óvodai rajzszakkör bemutatkozó munkájának tűnik.
Riksával átugrunk a portugál helyre. Megkapjuk az infót, hogy csak 10-kor nyit. Cserébe adakozhatunk valami helyi projekt számára.
Tom mindenképp meg akarja nézni a portugál palota múzeumában elhelyezett, 8 karú Krishna faragást. Sajna az időt addig nem tudjuk alvással tölteni, mert mindenhol óriási a mocsok. A szemetet az utcán égetik. India egyik legnagyobb kikötővárosában a tenger zavaros, és valami vízi gyom úszik a felszínén. A szúnyogok nappal is támadnak, ez helyi jellegzetesség.
Sebaj, bemegyünk az első kocsmába egy sörre. Eszméletlenül lepusztult a hely, a reggeli törzsvendégek szintúgy. Két sört rendelünk, mire kihoz a pincér két kibontott sörösüvegben álló, zavaros mosószerszínű löttyöt. Tomi meg is kóstolja: erjedt kókusztejre tippel. A helyi dealer mindenképp ránk akarja sózni útszélen szedett kenderjét, úgyhogy lépünk. Utunk a helyi zsidó negyedbe vezet. A zsinagóga szintén 10-kor nyit. Leülünk reggelizni, ahol egy betévedő helyi vagány arc szakít ki nyugalmunkból a fülünkbe ordított "helló" üdvözléssel. Lépünk is az utcára, ahol kecskebakok párbajoznak merev hímtaggal a nőstény kegyeiért. A trafikosnál vizet veszünk. Lába elfeketedett, elhalt. Túl sokat dohányzik, mondja.
Leülünk egy büfébe. Monty kezéből az első korty után csúszik ki a pohár és széttörik. Lelkiekben felkészül egy várható komolyabb sorscsapásra, mely még ebben a városban fogja utolérni.
Bejutunk végre a portugál helyre, ahol se WC, se fotózni nem szabad, a csomagunkat se lehet leadni a bejáratnál. Ráadásul jusztnak sem hiszik el, hogy Monty 15 év alatti, így mindkettőnknek le kell perkálni a 2 Rúpiás belépti díjat. A múzeumban egyetlen faragás sincs. Cserébe érdekfeszítő festmények, ruházati elemek, vakírással teli táblák. Lebilincselő élmény.
Eldöntjük, hogy előre menekülünk erről a helyről. A vasútállomásra visszajutva a vonat a szemünk előtt hagyja el a peront. A következő pedig két és fél óra múlva indul. Tomi leül tehát fordítani, Monty pedig ismét a városba indul, hogy interneten hasznosítsa az időt.
Az egész tetves főúton egy óra gyaloglás után egyetlen internet cafét talál, özönvíz előtti gépekkel. Sebaj, kárpótolja magát egy rég óhajtott európai kajával. A nyugati stílusú gyorsétkezde sajnos csak árban éri el a McDonald's-ot, minőségben nem. Pedig az már durva!
Akkor hát keressünk gyümölcsöt az útra! Zöldséges épp annyi van ebben a nyomorult városban, mint internet café. Pontosan egy. Azt mondja, 24 Rs a mandarin kilója. A felesége erre beszól neki valamit, mire a mandarin ára hirtelen 30 Rs-re emelkedik :(
Sebaj, vissza az állomásra. Koldus kéreget az útszélen. Monty a kezébe nyom egy pénzdarabot, és akkor látja, hogy azon a kézen bizony egy ujj sincs, csak sötét és világos foltos csonkok. Lepra!
Az pedig érintéssel terjed... Tudja véletlenül valaki, mennyi a lappangási ideje?
Hm.
Ki kell használni az időt, amíg még tíz ujjal megy a gépelés...
Vasco de Gama is körbeutazta a földet kétszer, de ezt a helyet ő se bírta ki, hanem belepusztult...
Megunta életét? Utazzon Kochiba! Egyirányú jegy is elegendő!
Végre a vonaton ülünk, és kellemes húgyszagban várakozunk a szembejövő csatlakozásra. Mihelyst megérkezik, örömmel zakatolunk tovább 20 km/h sebességgel le délre, következő célunk felé.
Ha megérkezünk, jelentkezünk :)
Alappuzha, 2006. Dec. 11
Alappuzha remek példa arra, miért nem érdemes útikönyvet cipelni. A miénkben az áll, nincs miért ezt a dél-indiai kisvárost megtekinteni.
Nos, a vonatból kiszállva egyből remek hangulat uralkodik el rajtunk. Barátságos, mosolygó, jókedvű emberek fogadnak. Nem zaklatnak, inkább kivárják, hogy mi közelítsünk hozzájuk. A helyi busz ablakából haverkodunk tovább, de a menet közbeni pacsit egyik szembe jövő motoros sem vállalja be. Talán mert már csak 2 ujj van Monty kezén :) Á dehogy, csak vicc. A lepra lappangási ideje több év is lehet... De nem olyan egyszerű megfertőződni.
A busz ablaka leszálláskor vészkijárattá változik. Meg se próbálunk az ajtóig eljutni a tömeg miatt, inkább az ablakon keresztül dobjuk ki a hátizsákot és magunkat.
A nők itt csinosabbak az átlagnál, és India más részeivel ellentétben a férfiak szemébe is néznek, ritkán meg is szólítják őket. Részt vesznek a közösségi életben is: piaci kofák, óvónénik, de gyakran útépítők is!
A férfiak nadrág helyett lepedővel rejtik el lábukat és egyéb testrészeiket. A délutáni hőségben pedig egyszerűen miniszoknyaként visszahajták. A lepedőt, nem a testrészeiket :) Ezt a viseletet mi is hamar átvesszük, nagyon kényelmes.
Ismét itt a hőség, zuhanyzás után az ember nem törölközik le, hanem élvezi a száradás alatti izzadság-mentességet. Utána fél órával megint ragad a bőre, újabb zuhi.
Dél-India a csípős vega kaja hazája. Még a rinocérosz bőrű (illetve gyomrú) Tomnak is túl csípős. Húst Indiában eddig kétszer fogyasztottunk, de nem is nagyon hiányzik. A kaja változatos és ízletes, persze csak ha a fűszereken kívül mást is lehet érezni.
Az alkohol nem része az indiai kultúrának, és a központi kormány mindent meg is tesz, hogy ez így is maradjon. Minden üvegen látható a figyelmeztetés: "Liquor ruins country, family & life." A keresztények terjesztették el ezt a veszélyes drogot az országban. Goa állam 80%-a keresztény, itt az alkohol adómentes és mindenhol kapható.
India más államaiban nehéz alkoholhoz jutni, vagy csak a feketepiacon lehetséges, mint például Gujarat államban. Jelenlegi székhelyünk, Karnataka is igen szigorú az alkoholfogyasztással szemben.
Csakhogy ugye vacsi után jól csúszna egy sör. Így hát nyakunkba vesszük a várost, hogy megtaláljuk a hivatalos drogosztó helyek egyikét. Egy sötét sikátor végén, vasrácsos ablakon keresztül kapunk 75 Rúpiáért egy diszkréten újságpapírba csomagolt, 0,66 L-es sört. Az utca népe csak sejtheti, mi van nálunk. Úgy érezzük magunkat, mint a társadalom által kivetett, lepusztult drogosok az utolsó stádiumban. Hazasietünk, magunkra zárjuk az ajtót és a tilos mámorában, zugivók módjára, kézről kézre adva fogyasztjuk el a meleg sört.
Kerala Backwaters, 2006. Dec. 12
Egy hajóút keretében ismerkedünk Kerala állam délnyugati részével, melyet lagúnák, folyók, tavak és csatornák szőnek át keresztül-kasul. Pálmafák ölelik körbe a vizeket, kínai halászhálók vadásznak a sekély víz megcsappant halállományára. A helyiek és állataik keskeny földnyelveken laknak. Kacsapásztor terelgeti a vízben szárnyasait, csatornaásó mélyíti a folyam medrét. Tetemes méretű nádhajók keresztezik utunkat. Legtöbbjük a rizsszállítás helyett a kifizetődőbb vendéglátó iparra állt át, és több hálószobával, szakáccsal kényeztetik a zsíros turistákat.
Kedves ausztrál leánnyal, Karuna-val ismerkedünk meg a fedélzeten. Este, hajóutunk végállomásán, Kollam városban együtt keresünk szállást.
Western Ghats, 2006. Dec. 13
Reggel nem sikerül információt szerezni a vonatok indulásáról, mindenki mást mond. Elbúcsúzunk tehát Karuna-tól az állomáson és a buszpályaudvarra utazunk. Tom véleménye szerint nem most találkozunk ezzel a leánnyal utoljára. A pályaudvaron meg kell szabadulnunk néhány banántól, mert már mozognak. Tom oda is ajándékozza az egyiket valakinek, aki cserébe megáldja őt. Kiderül, hogy guru :)
Néhány pillanat múlva pedig felbukkan Karuna a pályaudvaron, és velünk tölti az utolsó perceket a buszunk indulásáig :)
Egyre több jövőre vonatkozó megérzésünk igazolódik, és egyre inkább ráhangolódunk telepatikusan egymásra: ugyanazt a dalt dúdoljuk magunkban, ugyanarra idulunk a kereszteződésnél... A helyes úton járunk, a mi utunkat járjuk.
India déli csücskétől északkeletre indulunk, át a Western Ghats hegységen, Tamil Nadu állam szent templomvárosai felé.
Gumifa ültetvények között kanyarog a szerpentin. A többi fa közönséges útilapu több emeletnyi méretben. Lapufa :)
Madurai, 2006. Dec. 14
Madurai a zarándokok városa, naponta több, mint tízezer hívő fordul meg itt. A templom maga egy dupla focipálya méreten elterülő mikrokozmosz. A falakon belül majdnem ugyanaz az élet folyik, mint odakint. Kaja, koldusok, iskolások, rendőrök, piac, bazár, stb. Motorral, sőt a kiváltságosok még akár autóval is behajtanak.
Egy istentiszteletet is megfigyelünk. A hívők szívből átélik a rituálét, nemcsak megszokásból vagy kényszerből vesznek részt benne. A templomi elefánt a cipőmegőrző mellett osztja áldását némi készpénzért.
Tiruchirappalli, 2006. Dec. 15
A korai érkezés elvileg megkönnyíti a szálláskeresést, de Monty ezúttal egy hosszú, ámde eredménytelen portyát kénytelen elkönyvelni. A sors fintora, hogy szobát végül a pályaudvar épületének emeletén kapunk, az indiai államvasutak dolgozói számára fenntartott, 1 éjszakára igénybe vehető szálláson. Hálótermünk olcsó, és a legkirályabb, amit eddig Indiában kaptunk. Magas mennyezet, külön kézmosó helyiség, indiai viszonyokhoz képest extravagáns fürdő.
Tiruchirappalli álmos kisvárosa nem sok érdekességet tartogat a templomokon kívül, azokból viszont komolyabb is akad. A legfontosabb kétségkívül a Srirangam komplexum, ami 2,5 km2 területet foglal el. A dravida stílusú templomok egyik legszebbike, hatalmas oszlopcsarnokokkal, számtalan szentéllyel és aprólékosan díszített, impozáns tornyokkal, melyeken minden szobor más színben tündököl. Ez persze enyhe Disneyland ízt kölcsönöz az egésznek :)
Itt is élénk vallási aktivitás fogad minket, a hívek és a papok egyaránt a közelgő fesztiválra készülnek. Szorgosan ácsolják az ideiglenes pavilonokat, emelvényeket, felöltöztetik az istenszobrokat, és virágfüzérekkel, festékporral, füstölőkkel ékesítik a szentélyeket. Mivel a város kiemelten fontos vallási központ, az utcákon szerzetesek és különféle zarándokok seregét látni. Évente 11 vallásos ünnep tarkítja a naptárat, kb. havi egy. Állandó a pörgés, mert hetente változik a program: felépítés, fesztivál, lebontás. A 12. hónap a monszun jegyében telik. Akkor nem erőltetik a partyt, nyugi van.
Hosszútávú projektekben sincs hiány, aminek ékes bizonyítéka az egyik épülőfélben lévő nagyobb torony, mely festetlen fehérségében messziről kirí a többi közül.
Mamallapuram, 2006. Dec. 18
Mamallapuram még Kochi szintjét sem éri el. Már az odaúton le akar húzni a bunkó kalauz extra hátizsák jeggyel. A helyiek rizses zsáktól malacon át teljes konyhafelszerelésig mindenfélét szállítanak, de extra jegyet soha nem fizetnek. Nem is hagyjuk magunkat, és a rendőrséggel fenyegetőzve elérjük célunkat, a korrekt visszajárót. Mindezek alatt már a szálláskínáló arcok is zaklatnak. Egyikük olcsó, közeli, fürdőszobás szállással kecsegtet. Negyed óra caplatás után a kőfaragók falujában kötünk ki. A közös fürdőben csótányok hemzsegnek. A vadiúj matracot még nylon fólia védi, úgyhogy a saját izzadságunkban alhatunk. A tulaj egyből az egész hétre akarja a bérleti díjat. Ekkor döntjük el, hogy másnap lelépünk.
Tom éjjel eltéved a sikátorok között. Egyébiránt csak a legvégét nézi el, az utolsó sarkot veszi be rosszul. Útja legsötétebb része egy kölykeit szoptató, marcangolásra kész szuka mellett vezet, aki félreérthetetlen jelét adja emberölési szándékanak. Tom kutya létére megússza ugyan a dolgot, viszont a vakmerő átkelés díja: koppanás a zsákutca végén :) A hazajutás pedig nem jöhetett volna létre a kutyatulaj önfeláldozó segítsége nélkül.
Másnap új szállást találunk a központban. Fény vajmi kevés jut a szobába, és este 10 után csak kerítés- és erkélymászással juthatunk be. Este 11 után viszont már kimászni sem édemes, halott a falu, még vizet se lehet kapni. Monty egy taxistól veszi meg drágán a másnapi hasmenés adagját.
A parton gazdag turisták előkelő bungalókban próbálják steril szabadságukat élvezni. Őket az indai valóság a halászok jelenlétében éri be, akik nap mint nap összeszarják csodás strandjukat.
Hogy a francba kerültünk erre a lepusztult helyre? Szeretett útikönyvünk szerint a parti szentély a világörökség része, és a közeli krokodil farm is nagyon érdekes. A farm persze pont aznap tart zárva, mikor kibuszozunk. A szentélyt pedig meg se nézzük, mert szemtelenül magas a belépti díj. Sok katona ellénere megkockáztatnánk egy bemászást, de a kijövő turisták csalódott beszámolói alapján hagyjuk a dolgot.
Már nagyon le szeretnénk lépni, de végre leadtuk szennyesünket a mosodába. Tovább cipelni komoly biológiai kockázattal járt volna :) Tom újdonsült sarongja most ijesztően sok funkciót lát el, a strandkendőtől a lepedőn át a ruházati fődarabig bezárólag. Sőt, néha batyuként vagy törölközőként kerül bevetésre. Ilyetén hasznossága folytán nem kerülhet mosásba. A fenyegetés a jövőre nézve nem elhanyagolandó...
Kovalam, 2006. Dec. 19
Mamallapuram átkozott faluját nem is olyan egyszerű elhagyni. Már a madraszi buszon nyomorgunk, mikor dugóba kerülünk. Rendőrségi szirénák, bámészkodók. Mint kiderül, ezúttal nem közlekedési balesetről van szó, hanem lövöldözésről. Tudni kell, hogy Tamil Nadu állam vezeti a kriminalitási statisztikákat Indiában.
Amint eltávolodunk a falutól, sorsunk jobbra fordul. Leugrunk ugyanis a buszról Kovalam közelében, a kroko telepen, és felejthetetlen élményben lesz részünk. Számtalan krokodil es kígyó csavarog a szemünk előtt, biztos távolban. Itt találkozunk Jaw IIIa-val, a 7,62 m hosszú, másfél tonna súlyú krokóval. Jaw Ázsia legnagyobb fogságban élő hüllője. Királyi méltóságához illően nem fecsérli az időt fölösleges és izgága mozdulatokra. A külvilággal való érintkezést napi egy zabálásra redukálja. Az idő többi részét mozdulatlanul tölti.
A farm mellett kígyócsapoló üzem muködik. A munkásosztályt kb. 2500 közönséges kobra (naja naja) alkotja. Egeszen kis kígyóként már rendszeresen fejik őket, idejük zömét pedig vászonnal fedett, lekötözött agyagkorsóban töltik. A tojásból frissen kikelt, arasznyi kobrakölykök már több halálos maráshoz elegendő méreggel rendelkeznek.
Chennai (Madras), 2006. Dec. 19
Chennai az ország egyik legnagyobb városa. Az ananász darabja 5 Rs, nagyon baráti ár. De még ez a tény sem tud minket maradásra késztetni. Tamil Nadu fővárosából Karnataka fővárosába, Bangalore-ba vonatozunk másnap.
A sínek töltésen futnak, mint a legtöbb helyen Dél-Indiában. Gyakran előcsillan a talajvíz, néha a házak is vízben állnak. Ez nem bosszúság a helyieknek, hanem létfontosságú kérdés. A rizs ugyanis csak vízben nő meg. A hinduk minden egyes rizsparcella talajvízszintjét egyénien tudják szabályozni az öntozőrendszerrel. A rizsföld, melyen este még száraz lábbal kel át az ember, éjjelre talán már víz alatt áll. Ez extra zamatot kölcsönöz a hazafelé vezető út megtalálásának :)
Bangalore, 2006. Dec. 20
Bangalore egy időben Ázsia leggyorsabban fejlődő városa volt. Ez az IT és a telekom iparágaknak köszönhető. Majd akkor írunk bővebben erről a helyről, mikor Tom pénze elfogy, és itt vállal számítógépes munkát, megházasodik és megszületnek az első ötös ikrei :)
Addig csak annyit, hogy eléggé nyüzsgő, zajos, szmogos a város. A buszvezetők sem viccelnek. Montyt majdnem elcsapja egy, mikor zebrán várakozva a 4 sávos körforgalomban elakadt traktor mentését figyeli. Egy ponton ösztönszerűen hátranéz. Épp időben, hogy elugorjon a felé száguldó busz elől :) Köszi, Shiva.
És ha már az isteneknél tartunk: ebben a városban jövünk rá, hogy a Tomhoz oly gyakran kiáltott Hare Krishna üdvözlés nem az indiai nyakláncának, és nem is a narancssárga szerzetesi csuhaként viselt függőágyának szól. Monty kopasz/tüsi hajviselete is hasonló reakciót vált ki a helyiekből. Tehát a frizuráról lesz szó... Szerzeteseken kívül nem is láttunk eddig kopasz férfiakat, csak lányokat.
Most pedig néhány szó az indiai vasút különlegességeiről.
Ha a vonat egy órán belül indul, végigállja az ember a sort a jegypénztárig, az ablak előtt megvívja a csatát a tolakodó helyiekkel, és ha szerencséje van, kap jegyet a vonatra.
Későbbi indulás esetén a jegyfoglalás ablakhoz kell sorba állni. Ez az ablak legtöbbször egy másik épületben található. Ott kitölt az ember egy formanyomtatványt: név, nem, életkor, indulási és érkezési pályaudvar, dátum, vonat neve és száma, és az osztály (első, harmadik, alvó, légkondis - itt is van választék bőven). A legtöbb infót persze csak az ablaknál magánál lehet megtudni. Ott az ember pedig az eladó kényének-kedvének van kiszolgáltatva. Ha az arcnak jó napja van, tisztességes infókat ad és megnéz alternatív csatlakozásokat is. Ha nem, akár hamis infókkal is átveri a kiszolgáltatott turistákat.
Általában a kívánt vonatra már nincs (előre foglalható) jegy, és az egész következő hétre sincs... Az utolsó lehetőség ilyenkor a tartalék kvóta. Turistáknak, vészhelyzetre, hadseregnek stb. vannak jegyek félretéve, extra pénzért hozzá lehet jutni.
A jegyek végül csak dátumban különböznek a rendes jegyektől. Elgondolkodunk rajta, mi az értelme az egésznek. Mi szükség a papírmunkára, és miért nincs az egyszerűbbik rendszerbe integrálva a "dátum" kérdése? Akkor meg lehetne spórolni az egész rezervációs papírtologatást. Így persze az írástudatlan tömegek mozgástere beszűkül. Ez lenne az állam érdeke?
Hogy melyik vágányról megy végül a vonat, csak indulás előtt derül ki. Felszállás után az ember megtalálja a foglalt helyét, és komoly nehézségek árán felülésre készteti az épp ott elterülő helyi arcot. Aztán jön a szokásos "hello, country? name?" kör. Ha ezt is lezártuk, akkor már csak a kb. félpercenként elhaladó árusok, koldusok és padlótisztítók figyelemfelfelhívó kiáltásai törik meg a vonat egyhangú zakatolását.
Éjszakára a fülke hálóteremmé alakul. A csomagokat leláncolja az ember a székek alá, és reménykedik, hogy reggelig senki sem vágja át a hevedert és nyúlja le a cuccot.
A második és a harmadik osztály felszereltsége között nincs különbség. Egyedül a zsúfoltságban van, az viszont szembeötlő, és hűen tükrözi a jegyárak, illetve az indiai kereseti statisztikák között fennálló relációkat. A második osztályon így általában csak hárman ülnek a hármas padon :) Szabad hely is van mindig...
Hampi-ba való utazásunk hasonló viszonyok között zajlik. Az útvonal: Chennai - Guntakal - Hampi. Chennaiban barátságos jegyárust találunk, de csak Bangalore-ig tud nekünk jegyet adni. Ott közelebb vagyunk Guntakalhoz, mondja.
Bangalore-ból Hampiba nincs jegy, csak Guntakal-ig. Gyanús, hogy ezt a vonatot Hampi expressznek hívják. Hampiba menne, csak az utolsó szakasz le van már foglalva? A szokásos hiányos módon? Akkor majd véletlenül elalszunk és Hampiban leszállunk :)
Ezt a tervet hanyagoljuk, mikor megtudjuk, hogy a vonat nem megy Hampi-ba.
Következő élményünk, hogy ébreszt a kalauz és kéri a jegyünket. Azt mondja, Guntakal állomást már elhagytuk. Szálljunk le a következőnél. Mi viszont azt is átaludjuk, mivel egy másik informátor szerint utána már Hampi jön! Így végül trükkösen és jegy nélkül jutunk el célunkhoz az indiai vasút minden törekvése ellenére.
Mindezt a helyieknél olcsóbban :) És nemcsak ezt...
Néha előfordul, hogy 12 Rúpiára lealkudjuk a vizet, a következő hindu arc 14-et fizet :) Riksával olcsóbban megyünk, mint a minimum ár...
De a legjobb: Egy motelban megkérdi egy hindu utazó kaján mosollyal, mennyit fizetünk a szobáért. Lehervad a mosoly, mikor rájön, ő a dupláját fizeti :)
Bocsesz.
Ebben az országban mindig alkudni kell. Nem mi találtuk ki. Ezek szerint néha túllépjük a határt. Végül is, semmit sem kötelező eladni :)
Hampi, 2006. Dec. 21
Hampi a Thungabadra folyó partján terül el, nyüzsgő bazárral, erőszakos riksásokkal és számtalan kolduló poronttyal. Kora reggel érkezünk, így ráérünk majd' az öszes szálláslehetőséget megnézni. Ránk ragadó hotelügynökök, zaj, valamint a tömeg miatt egyik sem nyeri el tetszésünket.
Végül a falu legszélén, a folyó felett elterülő, csöndes kunyhóegyüttesre esik választásunk. Itt is, mint a turistahelyeken általában, kitüntetett figyelemmel várják a többségében izraeli utazókat. Az igyekezet néha túlzásba csap, itt egy nád horogkereszttel megspékelt zsidó csillag ékeskedik minden kunyhó falán. Why like this? A hindu Svastika jótékony, ezt minden utazó tudja. Ezért senki nem kapja fel a vizet.
Mi mellesleg hálásak vagyunk izreali utastársaink jelenlétének. Szerencsére ebben a vendéglőben is fincsi kosher kaját kínál az étlap... Gyomrunknak kellemes felfrissülés.
Hampi jelenleg már nem tölt be kiemelt szerepet a hindu vallásban. Azért mégis annyira szent hely, hogy legközelebb 6 kilométernyire innen lehet csak alkoholt kapni. Ezt nem is bánjuk. Néhány vendéglőben azért odakerül az asztal alá a sör... Amíg a rendőr nem jön, és meg nem őrzi a rendet!
A légkör mindenesetre nyugis, a tulaj kedves. Beleegyezik, hogy jelképes összegért kifeszítsük függőágyunkat. A frissen telepített banánültetvény szélén ideális távolságban néhány kókuszpálma tengeti a földi létet. Sajna az óriás hangyák is szeretik ezeket a törzseket. A bazinagy mangófa kilógó ága pedig csak nem lóg ki eléggé... E problémák megoldását remek kilátás díjazza a függőágyból. Az első éjszaka pedig gyönyörű csillagfénnyel ajándékoz meg minket.
Az érem másik oldala: a szél még a hálózsákon is átfúj. Tom fázik, dolgát a függőágyból kifelé intézi el :)
Másnap felkerekedünk, és a mosónők mellett átgázolunk a folyón. A túlparton békésebb és olcsóbb atmoszférát remélünk. Így is van, odaát az "ígéret" földje vár ránk. Újdonsült szállásadónk "Promise", egy kedves nepáli srác. 80 Rúpiás kunyhónk luxus, a maga nemében eddig a legjobb. Agyagból van az egyenesre döngölt padló, és a nádfal borítása is. Két ablak biztosít kellemes huzatot.
Rezidenciánkat nyugati irányban egy rizsföld választja el a falu itteni központjától, a komp kikötőjétől. Kelet felé banánültetvények húzódnak, délen csak át kell valahogy jutni a csaliton és ott a folyó. Északra pedig az a fantasztikus sziklarengeteg kezdődik, amely valószínűtlen kőfiguráival uralja a térséget, ameddig csak a szem ellát.
Itteni tartózkodásunk rápihenéssel, ráhangolódással kezdődik. És úgy is folytatódik :) Hampi egyedülálló atmoszférája az első perctől rabul ejti az ide érkezőt. Ennek elsődleges oka a természet különleges energiájában rejlik. Emiatt az emberek már évszázadokkal ezelőtt szentnek tekintették a helyet, és templomok százait emelték itt.
A Vijayanagar birodalom a XV-XVI. században élte virágkorát. Az épületkomplexumok többsége ebből az időből származik. A virágzást persze hanyatlás követte, és Vijayanagar soha nem nyerte vissza egykori jelentőségét. A több hektáron elterülő, világörökséghez tartozó romhalmaz azonban még ma is lenyűgöz minden ide látogatót.
A hely pikantériáját az elképesztően valószínutlen kőalakzatok adják csak meg igazán. Lépten-nyomon hitetlenkedésre késztetik az embert. Hogyan kerültek ide ezek a gigantikus kőkupacok? A józan ész szerint nem szabadna így kialakulniuk. Megmaradniuk pedig végképp nem!
Egy monda úgy tartja, hogy a történelmi idők előtt az istenek emelték a hatalmas sziklaszobrokat kedvtelésképp, mintegy kedélyesen legózva.
Vagy talán összehordta őket valaki? Netán materializálta őket valamely kolostor magas szellemi szintre jutott tagja? A tonnányi tornyok egymás tetején egyensúlyoznak, egészen valószínűtlen módon. Néhány sziklakupacnál az egész kolostor közreműködött :)
Monkey temple, 2006. Dec. 23
A rendkívül nyugodt, kellemes energiákkal teli atmoszféra általában azt eredményezi, hogy a Hampiba látogatók a rengeteg látnivaló ellenére napokig, néha hetekig nem csinálnak semmit, csak pihennek. Rendszerint mindenki tovább marad a tervezettnél, sokan hetek elteltével is úgy távoznak, hogy a romok közül szinte nem is láttak semmit :-) Mi is felvesszük a "shanti-shanti" ritmust, egy semmittévő nap után azonban mégis úgy döntünk, hogy ideje körülnézni egy kicsit.
Első kiruccanásunk a Monkey Temple-höz vezet - ez a legközelebbi, egyszersmind legjelentősebb célpont a folyó innenső partján. Nem bérelünk biciklit, inkább gyalog vágunk neki a néhány kilométeres útnak. Az első szakasz rögtön próbára teszi ügyésségünket. A falu nagyobbik részétől elválasztó rizsföldön éppen szántás-vetés folyik. Az elárasztott parcellák között futó keskeny ösvények állapota óráról órára változik. Ahol a traktor áthalad, az arasznyi széles gyalogút átszakad, és az ember jobban teszi, ha eleve mezítláb és feltűrt nadrággal vág neki az útnak. Szerencsésen vesszük az első akadályt, bár sejtjük, hogy az esti hazaérkezés során már nem lesz ilyen könnyű dolgunk...
A falu végén túl, a főút kereszteződésénél egy halkszavú, de kedves helyi ember vár a buszra. Szemlátomást szeretne már úton lenni, neki is nagyon melege van... Jókedvre derül, amint egy arra haladó ismerőse felveszi a traktorjára, s mink is felférünk a platóra, komám! Ismét kedvenc járművünk, a mezőgazdasági VONTATÓ fedélzetén faljuk a kilométereket :-) És röpke negyedórányi - biztonságos! - utazás után célhoz érünk.
A Monkey Temple újkeletű turista elnevezés, eredetileg Hanuman Templomnak hívják a helyet. Itt született Shiva fiaként Hanuman, a Majomisten. Ember testű, majom fejű, biztos láttátok már a kék metrón.
Errefelé az alázat istene. Ügyessége és ereje legendás.
A templom maga egy kb. 150 méter magas szikla tetején áll, ahova 500 meredek lépcsőfok vezet fel. A hegyen továbbra is majmok szaladgálnak. Istenük oltalma alatt meglehetősen elkanászodtak. Rámenős, mondhatni gátlástalan módon próbálják a látogatóktól megszerezni mindennapi betevő banánadagjukat. Nem riadnak vissza attól sem, hogy a gyanútlan ember hátára ugorva igyekezzenek megismerni hátizsákjának tartalmát. Ebben persze a turisták is ludasak, hiszen többségük kilószámra veszi a banánt a hegy lábánál, hogy a cuki kis majmokat etesse. Napszemüvegre, kamerára fokozottan ügyelünk, de szerencsére ezek a majmok nincsenek betanítva. Csak azt nyúlják le röptében, ami hasznos: ehető.
Rajtunk persze nem fognak ki. Sőt, mi szivatjuk őket kamera előtt. Fenyegetni viszont nem szabad őket. Nagyon morcos mimika a válasz jobb esetben. A rosszabbikban az egész banda ellenünk fordul...
A majmok gombnyomásra juthatnak innivalóhoz. A hegyre felvezető vízvezeték néhány éve épült. Egyenesen halad fel a tető felé, a lépcsősorral nem alkot szerves egységet. Néhol térdmagasságban átvágja. A tervezőgárda nem pocsékolta a papírt bagatell rajzokra.
A csúcsra érve apró kegyhely és lenyűgöző kilátás fogad. A templom előtt tágas tornác és terasz, közepén újabb valószínutlen jelenséggel. Egy mindenféle lombozat nélküli fa tör az ég felé. Teljesen csupasz, nulla db levél van rajta, s mintha lehántották volna a kérgét. Könnyen azt hihetnénk, hogy kiszáradt, de ezt megcáfolják az ágcsúcsok végén látható halvány barackszínű, szemlátomást friss, életteli virágok. Fogalmunk sincs, hogyan él meg ez a növény mindenféle fotoszintézis nélkül. De köszöni szépen, jól van...
A faluba visszaérve kisebb csoportosulásba kerülünk. Kormányzati gépjárművek extra nagy fallosszal a motorháztetőn, Karnataka legvagányabb rendőrautója, melyet még Starsky és Hutch is megirigyelhetne. A felhajtás oka: Karnataka állam turisztikai minisztere Hampiba látogat. Posztjához hűen kihasználja az alkalmat, hogy az egyedül jelenlévő turistákkal jópofizzon és kezetfogjon. Azok pedig szívesen leülnének vele egy sörre, hogy megvitassák vele az alkoholtilalom értelmét és hatékonyságát.
Christmas at Hampi, 2006. Dec. 24 (M)
Köszönet Katona Zsuzsi hozzáértő véleményének; ezután nem erőltetjuk az egységes stílus elérését. Ki-ki a maga szájíze szerint fogalmaz. A bejegyzés szerzőjét pedig a dátum mellett jelöljük.
Tom néhány hónappal ezelőtt megjósolta, hogy Karácsonykor rosszul fogja érezni magát. A jóslat igazolódik. Hampi erős energiái, no meg az első hideg éjszaka sajnos leveszik őt a lábáról. Számára a Karácsony ezért nyugodtan, úgymond családi körben telik, a lokál többi turistájával együtt. Monty csak később csatlakozik, mert az interneten próbálja a családi kört létrehozni, több-kevesebb sikerrel.
Barakkunk tulajdonosa is mindent megtesz, hogy méltó körülmények között ünnepelhessünk. A szomszéd faluból szerzett alkoholból puncsot dob össze, és feldíszíti a kert egyik fáját karácsonyfaizzókkal.
Tavaly Thaiföldön ugyanezt egy pálmafa levágott ágaiból hozták össze, az tényleg viccesen nézett ki. Akkoriban vacsora után odaültünk a szomszéd asztalhoz csevegni egy nagyobb thai csoprthoz. Kiderült, hogy a reszort tulajdonosai ünnepelnek. Rendeltünk az akciós, egy literes sörből, melyet literes műanyag korsóban hoztak ki. Ez ugyan elvette kissé az igazi sörözés zamatát, dehát nem volt szegényeknek literes, Oktoberfest-es korsójuk. Figyelmen kívül hagytuk a formát, és élveztük a tartalmat, lecsúszott jóegypár belőle. A helyiek is literest rendeltek, de ők szétosztották egymás között kis kávespoharakba és onnan szürcsölgették.
Napokkal később esett le a tantusz. A kancsóból vedeltük a sört! És ketten többet ittunk, mint a reszort összes dolgozója együttvéve! Mit gondolhattak ezek az emberek? Micsoda neveletlen, alkoholista, lezüllött arcokkal hozta őket össze a sors! Képzeljétek el egy úri magyar vacsorát, ahol a meghívott távol-keleti vendégek kancsóból vedelik a bort!
Anegondi, 2006. Dec. 25 (M)
Az Anegondi fesztivált nem igazán tartjuk említésre méltónak. Zenei ünnepségnek hirdetik, de zenét nem hallunk. Szövegelés megy a porondon. A területet bódék veszik körül, bennük mezőgazdasági kiállítás. Nem maradunk sokáig, indulnánk haza. Mivel minden riksás többszáz Rúpiára szeretne lehúzni, stoppal indulunk neki az útnak. Néhány perc múlva üres autó vesz fel minket, és a busznál olcsóbban visz vissza főhadiszállásunkra.
Hampi, 2006. Dec. 31 (M)
Szilveszter este felmászunk egy hegy tetejére. Az ottani templom tetejéről élvezzük a naplementét. A helyi majmok egy fuvolázó srác köré gyűlnek es elbűvölve hallgatják.
Visszaérve lakhelyünkre, az új évet csöndesen köszöntjük. Röviddel ezután átvágunk a folyón. Itt csapatunk szétválik, két hónap után először. Tom a vonatállomásra indul, hogy elhozza Kingát a bombay-i reptérről. Monty pedig visszaindul új, 30(!) Rúpiás kunyhójába.
Vijayanagar, 2006. Jan. 2 (M)
Tom Bombay-ben, immáron Kingával együtt két magyarba botlik. Segít is nekik egyből a szükséges infóval, hogyan lehet teli vonat ellénere jegyet szerezni. Saját maga pedig a tengerhez indul ismét, hogy megmutassa Kingának Om Beach csodáját.
Szerénységemnek pedig mindezek alatt elég időm marad Hampiban, hogy reggelente jógázzak, napközben az összes templomot és épületet bejárjam, este pedig kellemes es épületes beszélgetéseket folytassak Shai & Alisa Itzakkal, egy igen értelmes es kedves zsidó házaspárral.
A templomok több kilométeren vannak elszórva, nem is nagyon talákozik az ember más turistákkal. A legvagányabb épületek persze azok, melyekre az ember a banánültetvény közepén eltévedve talál rá. Na meg a hosszú oszlopsorok, melyek nehány száz évvel ezelőtt nyüzsgő bazárnak adtak teret. Maga Hampi faluja is gyakorlatilag egy ilyen bazársor újabb felhasználása. A helyiek egyszerűen kimeszelték az oszlopokat, lezárták őket néhány függönnyel a kíváncsi szemek elől, és betelepedtek.
Hampi nagyobb templomai a számunkra már ismert, toronyszerű építmények. Több koncentrikus fal veszi körül őket, mellettük pedig az elengedheteten water tank, egy négyszögletu, lépcsőzetes medence.
A legnagyobb templom még használatban van. A helyi fesztivál idejére pakisztáni terroristák robbantásos merényletet szerveznek a torony ellen. Néhány nappal a tervezett akció előtt a rendőrség lefüleli őket, ezért nem tudok integetni nektek a riporternő háta mögül a híradóban.
A fesztivál ideje alatt viszont tömérdek rendőr biztosítja az ünnepségeket. A folyón gyalog már nem lehet átgázolni, szintjét a duzzasztógát zsilipének megnyitásával megemelték. Az utolsó csónak is már csak naplementéig közlekedik. Oda is érek időben, és olyan élményben lesz részem, mint még soha.
A kikötőt képező antik templom teljesen körbevéve vízzel, rajta kb kétszer annyi zarándok, amennyit egy európai feltételezni tudna. Mihelyst közeledik a motorcsónak, nyugtalanság tör ki. Mikor néhány méterre ér, az úszni egyébként nem tudó hinduk a vízbe vetik magukat és megpróbálnak felkapaszkodni. Mikor pedig a partra ér, fegyveres őr és evezős matrózok próbálják a csőcseléket távol tartani, kevés sikerrel. Mire a beszállás zöld fényt kap, majdhogynem tömegverekedés tör ki. Annyian tódulnak a csónakba, hogy az majd elsüllyed. És leszállítani őket persze már lehetetlen. A magas vízállás ellenére a két bárka közül az egyik megfeneklik, csavarja tönkremegy. Onnantól fogva fele olyan lassú a szolgáltatás...
Gokarna Road, 2007. Jan. 9 (T)
Om Beach valóban idilli hely. Kingának sincs kedve menni, és én is szívesen maradnék még egy darabig, hisz az itt töltött négy csodálatos nap nagyon gyorsan elrepült...
A tenger energiája is marasztalni próbál minket, így csak csodával határos módon érjük el a Poona expresszt. A vonat elvileg egy óra után pár perccel indul, és a parttól több, mint félórás út vezet Gokarna Road állomásig, ezért korai kelést szavazunk meg. Kilenckor már szól az ébresztés, de a shanti ritmus továbbra is az ágyban tart mindkettőnket :-) Legközelebb fél tizenkettőkor pillantunk az órára. Na most már tényleg ideje készülni, érezzük, hogy necces kezd lenni a dolog...
Szűk félóra alatt sikerül is összepakolnunk, és délben leadjuk az utolsó rendelést. Mivel bevásárolni már nincs időnk, a reggelivel együtt útravalót, WC-papírt és szappant is rendelünk. Szép ráérősen megreggelizünk, elszürcsölgetjük az utolsó gyömbéres teát, és háromnegyed egy körül útra kelünk. A szálláshelytől a part végéig bő tíz perc az út, de a sziklába vájt, meredek lépcsőkön nehéz följutni a hátizsákokkal, így kereken egy óra lesz, mire az aszfaltutat elérjük. Kinga még szeretne néhány fotót készíteni a partról a magasból, ez teljesen természetes dolog, miért is sürgetném? No meg azon pár percen már tényleg nem múlik semmi!
Mikrobusz-taxit akarunk fogni, de ekkor ér a következő csalódás: csak 2-3 riksát találunk a parkolóban. Ezek egyrészt lassabbak, másrészt jóval drágábbak, mint négykerekű társaik. Némi meddő alkudozás után belátjuk, hogy ezúttal nem fogunk tudni normális árat kiharcolni magunknak - vagy elfogadjuk az ijesztően borsos ajánlatot, vagy lemondunk a vonatunkról. A vonatjegy bukása persze még drágább lenne, nem is beszélve arról, hogy elvesztenénk még egy napot. Épp abban a percben ülünk be a riksába, amikor a vonat is indulna az állomásról - legalábbis elvileg...
Tudni kell, hogy Indiában a vonatok mindig késnek. A hosszabb expresszjáratok az út felénél már jelentős késésben vannak, a fél-egy órás csúszás teljesen szokványos. Másrészt viszont a riksa vezetője azt állítja, hogy legalább 40 perc az út az állomásig, ami nem sok reménnyel kecsegtet, elvégre menetrend szerint már ott sincs a vonat, mi pedig épp, hogy elindultunk. Lélekben már kezdünk lemondani a vonatról, de azért biztatjuk a riksást, hogy taposson bele, ahogy csak tud.
A fickó meg is dolgozik a pénzéért, egy óra negyvenkor már az állomáson vagyunk. Egy-két lézengő ember a peronon, vonatnak se híre, se hamva. Csalódott hangon kérdem a jegyeladót, aki egyben az információs pult ügyeletese is:
- Poona express? Already gone?
- Yes, yes... ten minutes.
Vagyis már tíz perce elment... Tíz perc! Ez tényleg pech, olyan kevés hiányzott! Ha csak egy kicsit gyorsabb a riksa, vagy egy kicsit korábban befejezzük a reggelit...
Persze most már késő bánat, nincs mit tenni. A reggeliről pedig mi más jutna az eszünkbe, mint az étel? Bánatát az ember néha az evés örömeivel feledteti a legkönnyebben, így mi is nekilátunk az útravalónak szánt szendvicseknek.
Nyugodtan eszegetünk, amikor befut egy vonat. Szép hosszú szerelvény, valószínűleg expressz járat lehet. Meglepő, hogy ezen az isten háta mögötti állomáson negyed órával egymás után két expresszvonat is áthalad, de hátha ez most nincs késésben, azért követi ilyen hamar a mi elszalasztott vonatunkat... Mégis gyanús a dolog, ezért úgy döntök, megkérdem még egyszer a jegyárust. Komótosan a fülkéhez baktatok, de a fickó nincs ott. Kimegyek ezért a peronra, és egy lézengő archoz fordulok. A kérdésre, hogy hova tart a vonat, nyugodtan feleli:
- Poona. Poona express.
- POONA?!? IS THIS THE POONA EXPRESS???
- Yes, yes, hurry up, it is going now!
Vagyis ez a mi vonatunk, és épp indulni készül! Mégiscsak elértük! Lélekszakadva rohanok vissza a váróba Kingához, és már messziről kiabálom:
- Siess, ez a mi vonatunk, azonnal indul!
Kapkodva próbáljuk összeszedni a cuccunkat, szanaszét hevernek a kajás dobozok. Kb. tíz másodperc múlva már a zsákkal a hátunkon szaladunk a peron felé.
Az iménti arc hevesen gesztikulálva sürget:
- Quick, quick! Get on the train, it is going!
Futunk, ahogy bírunk, de a vonat már mozgásba lendült, és nincs a közelben nyitott ajtó... Nem érjük el, pedig itt van az orrunk előtt!
Ez az igazi csalódás. Már azt hittük, elment, és mégsem - végül csak nem érjük el, egy korlátolt jegyárus miatt! Pedig percekig ott bámultuk a rohadt szerelvényt a váróból, 50 méter távolságból, szendvicset majszolva! Így még ember nem késett le vonatot, az biztos...
És ekkor megszólal a bakter sípja, és integet a zászlójával, és újra fütyül! És füttyszó hallatszik a mozdony felől is, majd fékcsikorgás... és láss csodát, a vonat megáll! Megvárja, amíg egy nyitott ajtóhoz szaladunk, és felszállunk, majd komótosan újra megindul. Hihetetlen érzés, hogy mégis elértük! Kétszer késtük le, de harmadikra mégiscsak megvolt :-)
Hogy mi ebből a tanulság?
1. Kár rohanni. Ha valami igazán fontos, az előbb-utóbb úgyis összejön. Shanti-shanti!
2. Ne bízzunk az indiai államvasutak alkalmazottainak angoltudásában. Még a legegyszerűbb kérdést is félreérthetik, aminek beláthatatlan következményei lehetnek...
3. Nincs kapkodás veszteség nélkül. A csodával határos felszállást ugyanis Kinga telefonja bánta, mert a fejvesztett kapkodásban ott felejtettük a váróban, egy széken. Azóta sincs róla hír :-(
Poona, 2007. Jan. 10 (M)
Toméknál néhány nappal előbb érek megbeszélt találkozóhelyünkre, Poona városába. Van is időm, hogy megnézzem a város kevés nevezetességét, valamint az Osho centrumot.
Gondolom, Osho mindenki számára fogalom. Egy azok közül, akik elhozták a nyugatnak kelet bölcseletét és életvitelét. Osho maga már néhány évtizede halott, de "egyháza" virágzik, mint még soha.
Az egész városban, de persze főleg a centrum közelében bíborba öltözött, átszellemült arcú, középkorú turistákat látni. A centrum maga pazar fekete márvány, lapos számítógép képernyők a recepció pultján. Odamegyek információt kérni a meditációs kurzusokról. Az arc azt mondja, csak bent kapok infót. A belépti díj pedig 1800 Rs. Tehát még infót se kapok ingyen? De, az interneten. Persze az nincs ott a helyszínen. Mondom, legalább adjon már egy utalást, kb. mennyivel számoljak egy napi kurzusra. Aszongya, kb. 40 US$. Na számomra a dolog ezzel el van intézve, együtt az összes bíborcsuhás álszenttel. Aki vallási és spirituális szolgáltatásért pénzt kér, pláne ennyit (lásd Villás Béla), annak nálam nincs hitele. Még megkérdezem, hol találom a szemetest, mert nem szeretném tovább cipelni a műanyag flaskát. Nincs. Na erre odahajolok az archoz, es halkan megkérdezem:
- Uram, kettőnk között: maguk 40 dollárt kérnek egy napi csöndben ülésért, de nem képesek kitenni egy szemetest az érkezőknek?
Mire az arc, erős francia akcentussal:
- We are not a trash can! Please go!
Nem feszegetem a dolgot, lelépek. Mosolyogva es hálásan távozok, mert ily gyorsan es olcsón véleményt tudtam alkotni az Osho centrumról.
Oshót, a Bhagvant továbbra is tisztelem, könyveit mindenkinek ajánlom. Az Osho Centrumra, ami egy svájci (!) vállalkozás, nem fecsérelek több szót.
Lonavla, 2007. Jan. 11 (M)
Poona-ból immáron hármasban folytatjuk tovább utunkat. Első állomásunkra, Lonavla kis hegyi falvába este érkezik vonatunk. Kinga és Tom egy teázóban telepednek le, míg én magam nyakamba veszem az utcákat, szobát keresve.
Első utam a pályaudvari szálláshoz vezet. Az állomásfőnök bíztat, hogy nézzem meg a szobát, akkor is, ha az a maga 410 Rs árával számomra túl drága. Elutasítom és továbbindulok.
A következő két órában az egész tetves porfészket körbejárom és az összes nyomorult hotelbe benézek. A legolcsóbb lehetőség 2000 Rs. Visszaindulok a barátaim felé, a sötétségben már félszemmel függőágynak megfelelő fákat keresve. De az talán mégis túl nagy kihívás lenne frissen érkezett Kingánknak. Utolsó reménységem a pályaudvari szoba.
Hát igaza volt a főnöknek. Ilyen palotát még nem láttam Indiában. 5 méter belmagasság, bőr garnitúra a nappaliban, franciaágy a hálószobában, külön folyosó a WC-hez és a tusolóhoz. Királyi lakosztály. Örömmel perkáljuk ki az összeget a mosolygó állomásfőnöknek.
Másnap a közeli Carla barlangjaiba mászunk fel. 2200 évvel ezelőtt néhány buddhista szerzetes megörült a pompás kilátásnak és a forrásnak, és elkezdték vájni a sziklafalat. Pár évszázad múlva kész is voltak művükkel.
Templomuk mélyen benyúlik a sziklafalba, és egy félkörben végződik. Nem teljesen üres, a vésés közben meghagytak két oszlopsort és egy hatalmas sztúpát. A sztúpa egy faragott, földön álló harang, mely képletesen Buddhát rejti. A barlangtemplom tetejét fa boltívekkel díszítették, melyek máig ellenálltak az idő vasfogának!
A templomon kívül hálófülkék és imatermek a hegyoldalban, egymás mellett és felett. Egy fülke kb. 6 m2, az egyedüli bútorzat egy kő ágy.
A sziklafal előtti placc alá kerültek a víztároló medencék. Bennük máig is a legtisztább víz, melyet valaha Indiában láttunk. Beleértve a drága Pepsi palackozott ásványvizet is.
Délután átmegyünk a szomszédos Bhaja barlangokhoz, melyek csak a turisták létszámában különböznek az előző helytől. Külön érdekesség itt a sziklába vájt sztúpák csoportja, ahol feltevésünk szerint kezdő buddhista kőfaragók gyakoroltak, illetve itt döntötték el, ki faraghatja ki a templom sztúpáját.
Kinga special edition, 2007. Jan. 12 (KTM)
Most pedig, kedves olvasóink, csapatunk új tagja, Kinga osztja meg Önökkel indiai benyomásait. A benyomás a jó szó.
Előző este Lonavlában, a helyiek kajáldájában Kinga rosszullétre, gyengeségre és izomfájdalomra panaszkodik, melyet egyelőre a sok gyaloglásnak és a fáradtságnak tudunk be. Mégis jól alszunk, Monty jóvoltábol ezúttal nem zúdul le éjszakai vízesés a tetőn elhelyezkedő, túlpumpált víztartályokból. A hotel lepedője kitűnően megfelel a lefolyó eltömítésére. Tom pedig átcsavarozza a kapcsolótáblát, így a konnektor lekapcsolt villany mellett is működik.
Reggel 2:1 arányban ugy döntünk, hogy a délelőtti vonattal elindulunk Hampiba, hogy Kinga is megélhesse azt a csodás helyet. Sajna erre a vonatra már nem lehet helyet foglalni. Sebaj, bevállaljuk. A pályaudvaron Kinga egyedül marad fél percre. Egy öreg szakállas arc kihasználja a helyzetet, és megkörnyékezi: Osho szex útmutatóját próbálja rátukmálni, only 200 Rs, only for you, only today!
Vonatunk szerencsére befut. Jegyünk a 2. osztályra szól. Oda már felszállni is esélytelennek tűnik, fürtökben lógnak az emberek az ajtóban. A helyzetet mérlegelve eggyel jobb (sleeper) osztályra szállunk, megkockáztatva egy későbbi kipaterolást, mihelyt az általunk jogtalanul elfoglalt hely tulajdonosa megérkezik.
Kinga ledöbben, mikor Tom hátát az ügyeletes leprás koldus barátságosan megveregeti. Az ő megnyugtatására Tom egy aloe vérás tisztitó kendővel törli le az érintett testrészeket, ezzel minimálisra csökkentve a fertőzés veszélyét :)
Ezután Tom és Monty szemrebbenés nélkül nekifog a reggeli elfogyasztásának. Kinga is már éppen készül beleharapni az újságpapírban feléje nyújtott, zsírban tocsogó kajába, mikor koszos kis koldusgyerek kérné el tőle betevő falatját. Ezen a ponton Kinga úgy dönt, lemond a reggeliről, és inkább sírva fakad. Kedélyét fokozandó, egy tiszteletlen hermafrodita a fejére üt. Továbbá minden tea- és kávéárus extra időt szentel rá, hogy portékáját kínálja neki hindi és angol nyelven, emelt hangerővel, arcból arcba. Figyelmüket pólója köti le, de nem a három nap alatt rászáradt por- és kajamaradékok miatt :)
A fiúk anyagi hasznot szeretnének húzni Kinga felsőruházata iránti heveny érdeklődésből. Kinga nem rajong az ötletért. Egyelőre :) Lehet, hogy a percről percre rosszabbodó körülmények egyszer majd rákényszerítik elvei feladására.
Mikor megérkezik ülőhelyünk jogos tulajdonosa, vakmerő módon felsőbb osztályba menekülünk. Légkondis gazdagok között pihenjuk ki a délelőtt fáradalmait. Tom megörül az optimális munkakörülményeknek, és boldogan tovább halogatja a fordítást. Monty ezzel szemben azonnal kihasználja a ritka kényelmes fekhelyet, és percek múlva már mélyen alszik. Kinga és Tom eközben a kedves utastársakkal haverkodnak, akik finom punjabi házikajával és vízzel ajándékozzák meg őket.
Az idill sajnos csak addig tart, amíg a kaller durva hangnemben távozásra szólít fel, mivel a vaskos pótdíj kifizetésére nincs kellő fedezetünk.
Ismét átverekedjük magunkat a hátizsákkal a sleeper osztályra, és a biztonság kedvéért összehaverkodunk a helyi kallerrel. Ő kedélyesen elbeszélget velünk, és valamilyen zöldborsószerű takarmánnyal kínál minket. Úgymond megabrakoltat. Utolsó pénzünkön pótdíjat fizetünk. Helyet ugyan nem kapunk, de felajánlja, hogy utazhatunk a padlón. Csakhogy ott már egy gombostűt sem lehet leejteni. Felszorulunk a koszos, 50x170 cm-es, tetőre rögzített kakasülő alvópolcra, ami Tom és Monty együttes 15 kilós súlyveszteségének köszönhetően jól bírja a terhelést. Ott maradunk a hely tulajdonosának jóvoltából a kövezkező néhány órára. Innen biztos távolból figyelhetjük a kisebb és nagyobb rovarok, rágcsálók és csúszómászók öszzejövetelét a padlón. Utazásunk végét viszont az előtérben vagyunk kénytelenek végigállni, mert jótevőnk nyugovóra tér.
Kinga már majdnem jól érzi magát, mikor piros kiütéseket fedezünk fel egész testén. Tom dengue lázra gyanakszik, útikönyvünk pedig igazolja gyanúját. Tom maga a változatosság kedvéért ezúttal hascsikarásra panaszkodik - vélt diagnózisunk: giardiasis.
Nem tudjuk, mi vár még ránk a mai napon. Nem tudjuk, hol találunk szállást, és ha találunk, miből fizetjük ki. De derűvel viseljük a sors fintorait...
Hampi, 2007. Jan 14 (M)
Tom ugyan hamar rendbejön, de Kinga ereje csak a naplemente megtekintésére elegendő. Utána egész idő alatt az ágyat nyomja szegény.
Ki tudja, mennyire hatnak Hampi titokzatos erői az élet folyamára? Ki tudja, miért betegszik meg mindenki Hampiban, aki nem eleve betegen érkezik már ide? Ki tudja, mi okozza azokat a váratlan találkozásokat, melyekből nekünk is jócskán kijut?
Nem is csak az Itzak házaspárról van szó, kiket minden várakozás ellenére ily gyorsan viszontlátok. Itt van például az az eset, mikor békésen bandukolok az úton a tó felé, hogy ússzak egyet. Magyar szóra leszek figyelmes. Két hazámbeli házaspár. Véletlenül futottak össze előző nap Hampiban. Az egyik pár meséli, hogy a másik páron kívül eddig csak egy magyarral találkoztak, Bombay-ben segített nekik jegyet szerezni a vonatra! Ha jól emlékeznek, Tom-nak hívták :)
Végülis nem meglepő egybeesés ez egy 1,1 Mrd-os országban...
Az utcán összefutunk John-nal, egy vicces ír sráccal, aki motorral járja az országot. Az elég bátor dolog. Őt még Om Beach-en ismertük meg, csakúgy, mint Taff-ot. Taff 51 éves walesi ember. Ha valaki találkozni akart vele, odament a törzsvendéglőjébe. Taff mindig ugyanazon a széken ült, a tenger látványába belefeledkezve, a nap 16 órájában. A másik 8-ban nem volt ott, feltehetőleg aludt. Egyes személyek a parton sétálva vélték egyszer felismerni őt. Szerintem ez csak amolyan pletyka.
Hampiban mindenesetre ismerősként köszönti őt a vendéglő tulajdonosa. Nem késlekedik, tudja, a pad melyik sarkára kell felmázolnia: Taff's place. Nehogy odaüljön valaki más, mikor Taff épp vécén van.
Taff elmeséli, hogy elfogyott a pénze, és az indiai hadügyminisztériumban talált munkát. Calcutta és Kathmandu között fog ingázni, a Nepálba irányuló indiai fegyver (főleg tank) exportot fogja felügyelni. További kérdéseinkre kitérő választ ad, nem is nagyon feszegetjük a dolgot.
Egy arab mondás szerint ha találkozol valakivel életutad során, valószínű, hogy soha többé nem fogsz vele találkozni. De ha másodszor is találkozol vele, akkor harmadszor is fogsz. See you in Kathmandu, Taff!
Végül pedig a tékozló napszemüveg esete.
A közeli városban, Hospet-ben jegyet veszünk az állomáson. Meg kell küzdeni az érvényesülésért az ablaknál, akkor is, ha az ember végigállta a sort. Ott is felejtem a tolongás hevében a napszecsómat a pulton. Fél órával később tűnik fel a dolog.
Nem hoztam magammal értékeket Indiába, csak a napszecsót. De az belekerült 200 Euróba. Fáj is a veszteség, és nem is adom fel egyből. Akasszak ki hirdetést, a "megtalálónak" néhány ezres jutalmat ígérve?
Inkább végigkérdezem a sorban állókat, látott-e valaki valamit. Az egyikük gyenge angolságából annyit veszek ki: "kis, fekete férfi, arra ment" - és az állomás bejárata felé mutat. Elindulok megkeresni a kis fekete embert. Tom csak röhög, és a dolog kilátástalanságát hangoztatja. Az állomáson lehet néhany ezer ember, a városban néhány millió.
A váróteremben megkérdezek egy fiatal, feketeinges srácot, aki semmit sem tud a napszecsómról. Odamegyek a közeli padhoz, ahol egy szintén fekete ruhás kissrác vigyáz a zsákjára. Őt is megkérdezem, nem válaszol. Mondom, hogy a megtaláló jutalmat kap. Erre előhúzza a napszecsómat a zsákjából!!!
Annyira megörülök, hogy egyből a kezébe nyomok egy ötvenest. Ő is boldog, és én is.
A dolog tényleg valószínűtlen volt. Mint minden Hampi körül.
Pandu Lena, 2007. Jan. 21 (M)
Miután Kingától könnyes búcsút veszünk Bombay-ben, fejvesztve menekülünk a város nyomorából, tömegéből, füstjéből. Nasik állomáson ugrunk le a vonatról. A pályaudvari szobák már foglaltak, csak a közös hálóban kapunk ágyat. Reggel arra ébredünk, hogy nagyhangú fiatalok randalíroznak a teremben, az ott alvókkal mit sem törődve. Szóvá tesszük a dolgot, mire még bunkóbb reakció a válasz: ők a vasút alkalmazottai, nekik ezt szabad. Az öregasszony, kinek az egyedüli dolga az ajtó őrzése, mit sem tud ezek kilétéről. Mikor felfedezzük, hogy Tom törölközője is hiányzik, panaszt teszünk az állomásfőnöknél.
Mindezek után felkerekedünk, és elmegyünk a helyi buddhista barlangegyütteshez. Igen hasonló a Carla és Bhaja barlangokhoz, csak több a látogató.
Jalgaon, 2007. Jan. 21 (M)
Jalgaon városát választjuk szálláshelyül a következő barlangok megtekintéséhez. A vasúti szoba ismét tágas és kényelmes, a városban jó a hangulat. Végül még internet kávézót is találunk, mely harmadszori látogatásunkkor működik is egy fél órára.
Ajanta, 2007. Jan. 22 (M)
Másnap többórás utat vállalunk be, hogy megnézzük Ajanta 27 barlangját, melyek a világörökség részét képezik. Odaérve derül csak ki, hogy hétfőn a hely zárva tart. Elfogadjuk Isten akaratát, és lemondunk a barlangok megtekintéséről. Azért ha már itt vagyunk, felmászunk a hegyre, és kívülről nézzük meg a völgyet és a barlangok bejáratát. Lenyűgöző.
Tom egy öregasszonnyal áll le dumálni a bekötőúton. Az mondja neki rendesen, feltehetőleg a helyi dialektusban. Tom saját halandzsa nyelvén válaszol, melyet az asszony figyelmesen végighallgat, bólint, és válaszol rá. Teljes a megértés, hiszen az ember mondanivalóját 95%-ban nonverbális úton adja át, gesztusokkal, hanglejtéssel stb.
Tom annyira felbuzdul a sikeren, hogy metódusát fejlettebb intellektusú személyekkel is kipróbálja. Azok viszont csak kérdően néznek rá: hülyének nézi őket, vagy ő maga a hülye?
Khandwa, 2007. Jan. 23 (M)
Omkareshwar faluba indulunk, Tom belső és külső késztetésére. A buszon egy jókedvű, csinos asszony szólít meg minket, odapréselődik mellénk az ülésre. Beszédbe elegyedünk. Gyenge angol szókincse ellénere megtudjuk, hogy a brahmin (legfelső) kaszt tagja. Férje az erdészetben könyvelő, egyetlen fia húszéves, egyetemre jár. Ő maga pedig egy katonai iskolában tanít az első nyolc osztályban, az összes tantárgyat. 35-40 évesre saccoljuk, mint kiderül, már 53 éves! Érdeklődünk, mi fiatalságának titka. A munkája, mondja. A tanári foglalkozás a nyugati világban kiszipolyozza a nemzet rabszolgáit, nem bírnak a serdülőkkel, idegileg tönkremennek. Itt fegyelem uralkodik, és tisztelet övezi a tanárokat, a gyerekekkel való foglalkozás pedig rengeteg pozitív energiát ad. Persze a személyes beállítottság számít a legtöbbet. Ez az asszony saját bevallása szerint boldog. Ezen életének sorscsapásai sem változtattak. Mosolyogva tud arról beszélni, hogy nyolc gyereke közül csak egy maradt meg. Ebből tessék tanulni!
Omkareshwar, 2007. Jan. 24 (T)
Omkareshwar-ban komoly sprirituális élmény vár ránk. Már az ideérkezésünk is mesébe illő. Még tavaly, Hampiban történt, hogy váratlan jelet kaptam, miszerint mindenképpen ide kell majd jönnöm. Egy kávézóban figyeltem fel egy érdekes képre, amely Shivát ábrázolta, körülötte 12 shivalingam rajzával. A rajzok egyszerűek voltak, de valamilyen apró részletben mindegyik különbözött a többitől - látszott, hogy mind egyedi jelentéssel bír. Megkérdeztem, mit ábrázol a kép, s a fogadósasszony, illetve egy kedves olasz srác elkezdte magyarázni a 12 jyotirlingam jelentését.
A jyotirlingamok különleges shivalingamok, azaz szent Shiva-szimbólumok. Shivalingamokat India-szerte mindenütt látni. Jelképesen ábrázolják a férfi és női principium természetes egységét, a lehető legkézenfekvőbb szexuális vonatkozásban. A lingam szó péniszt jelent, a shivalingam tehát Shiva férfitagja, s kétségtelenül az ábrázolás legszembeötlőbb motívuma. Csak itt értettem azonban meg, hogy a szimbólum alapja mindig a yoni, vagyis a stilizált női nemi szerv, a vagina megjelenítése - így tehát a férfi és női nemi szervek egyesülése voltaképp ugyanazt fejezi ki, mint a tao yin-yang szimbóluma.
Shivalingam akad errefelé minden bokorban, de mindössze 12 jyotirlingam létezik. Míg a közönséges lingamokat maga a rituális használat (áldozatok stb.) ruházza fel szent jelentéssel, úgy tartják, hogy a 12 jyotirlingam a felsőbb energiák kapuja, s szent erejük magából a Természetből ered. Ennek megfelelően időtlen idők óta kitüntetett tisztelet övezi őket, India legszentebb vallásos ereklyéi közé tartoznak.
Az olasz srác elmondta, hogy egyes jyotirlingamokat féltve őriznek az idegenek elől (némelyiket megpillantani sem lehet), máshol viszont a külföldiek éppúgy bemehetnek a szentélybe, mint a hinduk, és részt vehetnek a rituálékban is. Említette, hogy Omkareshwarban például meg lehet tekinteni a jyotirlingamot. Mindeközben figyelmemet a 12 rajzból a bal alsó keltette fel, ki tudja, miért. Nem tudnám elmondani, mi volt érdekes benne, inkább csak éreztem, hogy nekem ez valamiért fontos. A kérdésemre, hogy hol találhatók a jyotirlingamok, egy tíz éves forma kislány, talán a fogadós unokája, lassan kibetűzte a városok neveit - a bal alsó Omkareshwar volt. Ekkor már tudtam, hogy nekem erre a helyre el kell jönnöm. Ezt a sugallatot megerősítette, hogy hazaérve az ivóvizes palackok címkéjén az "Omkar" feliratot fedeztem fel.
Jóval később Nasikban épp az előttünk álló három hét tervezett útvonalát véglegesítettük, amikor ismét eszembe jutott Omkareshwar. Kiderült, hogy közel van, éppenséggel majdnem útba esik, így az útiterv kis változtatásával ezt tűztük ki Ajanta után következő állomásunknak.
A városkába érve azonnal elbűvöl minket a kellemes, otthonos atmoszféra. A hely kicsi, de életteli, nagyon indiai, ugyanakkor otthonosan nyugodt, és érezni, hogy rendkívül szent hely. Boldog nyüzsgés uralja az utcákat, szomorú vagy dühös embert egyáltalán nem látni. A szállással is szerencsénk van, ráadásul a sarkon az egyik legjobb kajáldát találjuk eddigi utazásaink során. Már első ebédünkre elkísér minket Szíriusz, szállásadónk kedves kölyökkutyája, aki ottartózkodásunk idejére hűséges társunkká szegődik. A délután pihenéssel telik: en ráérősen bandukolok a hangulatos kis utcákon, amíg Monty az éppen rátörő megfázás első hullámait kezeli alapos alvókúrával.
A jóleső vacsi után kipihenten vágunk neki első közös sétánknak. Utunk hamarosan a folyóparthoz vezet - a folyó meghatározó szereplője a városnak, természetesen szentként tisztelik. Tulajdonképpen két folyóról van szó - az omkareshwari jyotirlingamnak otthont adó templom az óvárossal együtt egy szigeten fekszik, ami ezek összefolyásánál található. A fontosabbik ezek közül a Narmada, India harmadik legszentebb folyója, s ennek a partjánál ülünk le mi is első esténken.
Csöndben, áhítattal figyeljük, amint a helyiek vallásos rituáléjukat végzik. Láthatóan olyan bensőséges, közvetlen kapcsolatban vannak a folyóval, ami nyugati ember számára eleinte furcsának, érthetetlennek tűnik. Intim viszonyban állnak vele: beszélnek, énekelnek hozzá, fürödnek benne, megisszák a vizét (ami azért nem semmi). Ételt és virágokat hoznak neki, füstölőket gyújtanak a tiszteletére. Szeretik a folyót, és látszik, hogy tudják, az is szereti őket. A legmegdöbbentőbb viszont az a természetesség, ahogyan mindezt teszik: nyilvánvaló, hogy a vallás szerves része az életüknek. Ugyanolyan magától értetődő módon jönnek el minden este, hogy tiszteletüket tegyék, mint ahogy mi mondjuk megnézzük az esti híradót... és szomorú egyúttal ráébredni, hogy a mi nyugati vallásosságunk ehhez képest jobbára mesterkélt, kiüresedett, képmutató formaságok halmaza. Hiányzik belőle az őszinte átélés, a természetesség, és mindenekelőtt a Természettel való kapcsolat. Vannak helyette szigorú formák, zord komolyság, és a hívők nyilvánvaló alárendeltsége. Sokféle istentiszteleten megfordultunk már Indiában, és mindenütt jellemző volt a hívők rendkívül aktív részvétele. Nálunk otthon majdnem mindent a pap végez, a hívek pedig passzívan figyelik; sokszor az az abszurd helyzet áll elő, hogy a papok maguknak miséznek, mert hívők egyáltalán nincsenek is jelen. Itt pont az ellenkezője igaz, számos istentiszteletet maguk a hívők végeznek, papok nélkül. Ilyen ez a szertartás is.
Két 12 éves forma gyerek több tucat faggyúmécsest hozott magával a folyópartra, és rituális fürdés és imádság közben elkezdik meggyújtani és vízre bocsájtani őket. Teljesen önállóan, nagy átéléssel és látható örömmel végzik a szertartást. Egy darabig csöndben figyelem őket, majd egy belső hang késztetésére odamegyek, és szó nélkül elkezdek segíteni nekik. Szemlátomást örülnek érkezésemnek; a kisebbik azonnal a segítségemre siet, és egy szó nélkül - hogy az áhitatos csendet meg ne törje -, rendkívül határozottan és ügyesen mutatja meg, mit hogyan csináljak. Hirtelen otthonos érzés fog el: tudom, hogy jó helyen vagyok, és helyesen cselekszem. Remek összhangban végezzük tovább a szertartást immár hármasban, s később még egy fiatalember csatlakozik hozzánk. Gyorsan vízrebocsájtjuk a mécseseket, melyek megkezdik útjukat lefelé a folyó lágy sodrástól hajtva. Mivel ebben az időben az innenső és a túlsó parton is több helyen végeznek hasonló szertartást, a Narmadának ezt a szakaszát lassan elborítják a méltóságteljesen tovasikló, sziporkázó kis mécslángok. Lenyűgöző, megható látvány, és a közösség intenzív élményét nyújtja - érzem, hogy együtt, egy vagyok a többi imádkozó emberrel, a folyóval és az egész Természettel.
A folyónak szánt áldozat bemutatása a halak etetésével zárul. Először nem tudom, mit kezdjek a kezembe nyomott, vélhetően ehető masszával, s azt hiszem, hogy a fiatalember egy másik szertartásról hozott prasad-ot, azaz áldozati étket - istentiszteletek után gyakran osztogatnak ilyet a híveknek. Már majdnem a számba veszek egy darabot, amikor a fiatalember heves magyarázkodásba kezd:
- Fish eat, fish eat!
Értetlenkedve nézhetek, mert kiveszi a masszát a kezemből, és kis darabokat csippent le, majd a vízbe dobja őket:
- Fish hungry, very very hungry! Give fish eat!
Vagyis úgy dukál, hogy ha az ember áldozattal tiszteli meg a folyót, akkor a benne élő halakról se feledkezzék meg. Nyilvánvaló, hogy a halaknak is illik némi prasad-ot adni.
A szertartás végén a kissrcác odaszól Montyhoz: "Tonight is a good night!" Monty a kijelentés rejtett okát feszegeti, mire a srác, némi töprengés után: "God is happy."
Íme, a recept a boldogsághoz. Ilyen egyszerű. Legalábbis számukra.
Az áldozat után a megtisztulás érzése tölt el. Tudom, hogy fontos dolog volt ezen a szertartáson részt vennem, mert valami még jelentősebb dologra készített fel. Boldog várakozással nézek a másnap elébe...
Útra kelünk, hogy körülnézzünk még egy kicsit a helyen naplemente előtt. Hamarosan az egyetlen nyugatiaknak szánt vendégfogadóba jutunk, ahol kellemes chillum party fogad minket :-) Ekkor figyelek csak fel az egész várost betöltő mantrára, amely a főtéren elhelyezett hangszórókból árad. Megszakítás nélkül, monoton ritmusban, földöntúli erővel zeng mindenhol: "OMNAMESHWAR OMNAMESHWAR OMNAMESHWAR..." A vibrálás olyan intenzitással hat át mindent, hogy hamarosan transz-szerű állapotba kerülök. A folyóparti áldozat megtisztította lelkemet, és kinyitotta a figyelem kapuját - a mantra ezután már akadály nélkül készteti rezonanciára egész lényemet. Ekkor értem meg, mitől olyan szent ez a hely. Itt nem egyszerűen csak egy ötezer éves legenda emlékét őrzik, és nemcsak a Természettel ápolnak barátságos viszonyt. Itt AZ EGÉSZ VÁROS ESTE HATTÓL ÉJFÉLIG TRANSZBAN VAN. Senki nem menekülhet a mantra hatása alól. A hang olyan erős, hogy a teljes óvárost áthatja - a módosult tudatállapot nem választás kérdése... Itt értem meg azt is, hogy milyen érzést hajszolhatnak a nyugati fiatalok a különféle trance, rave és house partykon. Ugyan sohasem voltam híve az ilyesminek, egy-két hasonló rendezvényen részt vettem már korábban. Így utólag teljesen világos számomra a rajongók igénye, ami ezekre a partykra űzi őket - de nyilvánvaló az is, hogy mennyire távol van az az érzés attól, amit Omkareshwar-ban érzek. Ehhez képest a különféle őrült partyk csak szomorú, üres pótlékok.
Omkareshwar Jyotirlingam, 2007. Jan. 25 (T)
Ez a nap a jyotirlingamok jegyében telik. Azért többes számban, mert nemcsak az eredeti, óvárosban álló templomban, hanem az innenső oldalon is található egy lingam, amelyet jyotirlingamként tisztelnek. Persze ha csak a legendás 12 jyotirlingamot vesszük figyelembe, akkor ez az extra példány nem számít "igazinak", mégis hasonló státuszt tölt be a hívők életében. Az eredeti, omkareshwar-i jyotirlingamot ötezer éve tisztelik, míg a másik, amaleshwari lingam csak háromszáz éve ismert. Mindenesetre ez utóbbi is komoly vallási kegyhely rangjára emelkedett.
Kora délután indulunk neki a zarándokútnak. Elsőként a szállásunkhoz közelebbi, "új" lingamot keressük fel. A templom felé tartva egy utolsó útbaigazítást kérünk egy teaárustól:
- Namaste! A jyotirlngam temploma erre van?
- Namaste! Üljetek le egy percre!
- De mi...
- A lingamhoz mentek?
- Igen.
- Üljetek csak le!
És ezzel a kezünkbe nyom egy apró chillumot, amit szemlátomást épp akkor gyújtott meg. Miután elszívjuk a pipát, mosolyogva mondja:
- A lingam itt van egyből a sarkon. Most már mehettek!
Az arc tudta, mi vár ránk :-) Nem ez az első eset amúgy, hogy vadidegenek az utcán nagyon kedvesen chillummal kínálnak minket. Errefelé ez teljesen természetes dolog, minden sarkon szív valaki. Shivának tetsző dolog ez, úgymond a vallásos tisztelet szokásos kifejezési formája :-) Omkareshwar roppant szent hely, s ki így, ki úgy rója le tiszteletét a pusztító istenség előtt...
A jelentősebb vallási kegyhelyekhez érkező hinduk rendszerint áldozatot, pudzsát mutatnak be, ehhez pedig igénybe kell venniük a papok segítségét. Az áldozatra természetesen nem érkeznek üres kézzel a hívek: hagyományosan virágot, kókuszt, tejet, némi rizst és füstölőket hoznak magukkal a szentélybe. A virágot kis kosárkában árulják a templomok mellett, és az áldozat után visszavárják a kosarat.
Mi is beszerezzük a kellékeket, megválunk a lábbelinktől (ez Indiában általános vallási szabály), és belépünk a templom területére. A központi templom festetlen gránitkövekből rakott, ódon épület. Tágas udvaron áll több kisebb szentély között. A szentély előcsarnokában ún. panditok, a brahmin (papi) kaszthoz tartozó templomszolgák várják, hogy szolgáltatásaikat felajánlhassák az érkező híveknek - természetesen méltányos pénzbeli javadalmazás ellenében. A fizetséget persze adománynak hívják, ennek megfelelően nincs is szabott mértéke, de azért rendszerint megkapja az ember az elvárt összegre vonatkozó utalást. Ezek a panditok úgymond egyéni vállalkozóként működnek, és nem tartoznak a templom belső papságához, akik a szentélyek tisztaságáért és őrzéséért felelnek. Itt szegődik mellénk Dau pandit, egy szimpatikus, egyszerű pap, aki szegényes angoltudása ellenére is megtesz mindent, hogy áldozatunkat megfelelően mutassuk be.
Egy szempillantás múlva a szentélyben találjuk magunkat, ahol néhány hindu a főpap vezetésével éppen pudzsát készül bemutatni. Csatlakozunk hozzájuk, és törökülésben letelepszünk a kegyhely köré. Maga a lingam egy természetes eredetűnek tűnő, kb. fél méter magas, kétarasznyi átmérőjű, oszlopszerű, zömök kőképződmény. Felette egy láncokra függesztett, kúpos víztartó edény, amibe a hívek a Shivának szánt szentelt vizet és tejet öntik - a furcsa kancsó tartalma pedig egy apró lyukon kifolyva állandóan vékony sugárban fürdeti az ereklyét. A jyotirlingamot alacsony, jelképes kerítés veszi körül, ami csak azt a célt szolgálja, hogy a hívek ne nyomuljanak túlságosan közel, és így többen is odaférjenek köré. A szentség igazi védelmét egy szigorú, derékmagasságig érő réz kobra látja el, ami szélesre tárt csuklyával, fenyegetően emelkedik a lingam fölé.
A szertartás során meditációs pózt veszünk fel, es próbáljuk utánozni a jelen lévő híveket, iletve követni a pandit utasításait. A hinduk a papok vezetésével vallásos szövegeket kántálnak, és lassacskán összes Shivának szánt ajándékukat a lingamnak áldozzák: letépkedik a leveleket, virágokat, és az ereklyére szórják, miközben szentelt vízzel és tejjel locsolják a falloszt. A kókusz átadása után többféle színű festékporral, ún. tikkával dörzsölik be a követ - ez ugyanolyan por, mint amilyennel a hinduk homlokukat festik be nap mint nap. A rituálé végén a pap szanszkrit mantrák kíséretében megáldja a híveket, majd a rokonok, illetve a teljes emberiség üdvéért könyörög. A Shivának adományozott, megszentelt adományokból a hívek visszakapnak egy részt (a pénzadományból persze nem); a pap nekünk is a lelkünkre köti, hogy mindenképpen együk meg mielőbb a megáldott kókuszt, s lehetőség szerint a visszakapott virágokat is ereklyeként hordjuk magunkkal. Biztosít minket, hogy ily módon Shiva ereje hosszú ideig velünk marad, s megvéd minket minden rossztól. A szertartás végeztével ismét az előcsarnokban találjuk magunkat, s némi pénzadománnyal honoráljuk Dau pandit kedves szolgálatát.
Bár a rituálénak vége, még mindig a módosult tudatállapot és a szertartás során érzett erők hatása alatt vagyunk. Az intenzív vallásos töltés, a lingam jelenléte és a mantrák monoton zengése a tegnap esti transzhoz hasonlóan furcsa energiával, belső rezgéssel tölt el minket, ezért letelepszünk a templom kertjében, és rövid meditációval próbáljuk feldolgozni, rögzíteni az élményt. Csendben figyeljük, amint a melléképületek körül a hívek egyéb szertartásokat végeznek, pihennek, szemlélődnek. Mindeközben az istenszobrokról kecskék, majmok, tehenek legelészik békésen az áldozati virágokat, növénydíszeket - néha egy pap szentelt vizet loccsant utánuk, hogy odébb tessékelje őket. A templom idilli hangulata hamarosan lecsillapítja tudatunkat; füstölőket gyújtunk, és tovább indulunk.
Korai még az idő, ezért úgy döntünk, hogy felkeressük a másik lingamot is. A folyón kézzel hajtott ladikban visznek át néhány rúpiáért, s az átkelés közben jól szemügyre vesszük az "igazi" lingam templomát. Bár ez a régebbi jyotirlingam, a templom sokkal díszesebb, és jobb állapotban is van, mint az imént látott kegyhely - ennek az az oka, hogy már többször felújították, így az eredeti, ódon épületből már semmi sem maradt. Látszik, hogy a két kegyhely közül ezt tartják fontosabbnak. Ennek megfelelően sokkal több hívő látogat el ide, mint a másik ereklyéhez. Enyhe csalódásként ér minket az a fajta kommersz hangulat, ami itt uralkodik. Még ki sem szállunk a csónakból, máris panditok serege vesz minket körül, hogy vallásos szolgálatait ránk tukmálja. Pénz szagától bűzlik a hely, s nincs nagy reményünk, hogy az iméntihez hasonló bensőséges spirituális élményben lehet részünk ismét. Először tehát teázni indulunk, hogy nyugodtabb légkörben dönthessük el, megnézzük-e egyáltalán ezt a lingamot is. Az egyik pandit olyan erőszakosan tapad ránk, hogy még ekkor sem tágít mellőlünk, és majd félórát vár ránk a kedvező döntés reményében. Végül elhatározzuk, hogy itt is pudzsát mutatunk be, és a pandit nyomába szegődünk.
A pap sietős léptekkel vezet vissza a templomhoz - mivel biztos benne, hogy a kuncsaftokat megszerezte, most már az ő ideje is drága. Kapkodva vesszük meg a kellékeket, és erőltetett menetben kapaszkodunk fel a szentélyhez vezető meredek lépcsősoron. Panditunk mindeközben papot megszégyenítő határozottsággal, durván hessegeti el tőlünk a hiénaként ránk törő istenszolgákat, akik a gyorsan megszerezhető profit reményében igyekeznek minket a tucatnyi mellékszentély valamelyikébe becsalogatni. Látszik, hogy nagy errefelé a konkurrencia, s keményen meg kell küzdeni minden ruppóért. Nagyüzemben folyik a gyanútlan hívek pénztárcájának megcsapolása.
A szentély csupán egy apró fülke, ahol épp hogy elfér néhány hívő. Nyilvánvaló, hogy a hely kialakításánál a logisztikai szempontok voltak irányadóak: a cél nem a sprituális hangulat megteremtése, hanem az, hogy minél több hívőt lehessen a lehető legrövidebb idő alatt keresztülpumpálni az objektumon, a profit maximalizálása érdekében. Mi is csak egy-két percet töltünk a lingam előtt, és rajzfilmekre emlékeztető gyorsított tempóban végezzük a szertartást. Igazi vallásos futószalag, Shiva Drive-In...
A lingam előtti aktus befejeztével a pandit egy mellékszentélybe terel minket, amit családi vállalkozás keretében bérel testvérével és unokatestvérével. A pudzsa áldás/mantra szekciója itt kerül bemutatásra, némileg nyugodtabb körülmények között, szőnyegen ülve. A rítus végeztével itt is visszakapjuk a megáldott kókuszt, illetve a virágok egy részét, majd a fizetségre terelődik a szó. Meghűl a vér az ereinkben, amikor közlik, hogy 1500 rúpiát várnak el adományként. Felháborodva jegyezzük meg, hogy kettőnk egynapi költőpénze összesen 1000 rúpia, beleértve a szállás, étkezés és utazás költségeit is. Végül ketten 300 ruppót hagyunk ott, de úgy látszik, végül megértették az érveinket, mert egyáltalán nem tűnnek csalódottnak vagy dühösnek. Mi mindenesetre egy életre megjegyezzük, hogy a vallásos tisztelet még Indiában sem mentes a gyarló anyagi felhangoktól, pláne a hívek által sűrűn látogatott kegyhelyeken.
A templomlátogatás után rövid sétát teszünk a szigeten, és közben megtudjuk, hogy éppen a következő napra esik a város egyik legjelentősebb vallási ünnepe, a Narmada folyó születésnapja. Eldöntjük tehát, hogy maradunk még egy napot, és visszatérünk a szállodába, ahol Szíriusz kiskutyánk már türelmetlenül vár minket, és azonnal velünk tart a szobánkba. Kis idő elteltével egy vonzó fiatalasszony kopogtat be hozzánk; kiderül, hogy ő a szállásadónk lánya, egyúttal Szíriusz gazdája, s kedvenc ölebéért jött. Nehezen ocsúdunk fel első meglepetésünkből - a hölgy egyrészt roppant csinos, másrészt először történik meg velünk Indiában, hogy egy hajadon nőszemély megszólít minket, mi több, a szobánkba jön. Errefelé (főként az ortodox hinduk körében) rendszerint nagyon komolyan kezelik a nők szeparációját, s az ilyen szituációk rendkívül ritkák. Ennek ellenére két perc múlva ismét viszontlátjuk a lányt: kissé csalódottan nyújtja át apró kutyuskáját, aki nem óhajtotta vele tölteni az estét, hanem inkább minket választott :-)
Omkareshwar River Festival, 2007. Jan. 26 (T)
A nap a Narmada tiszteletére rendezett fesztivál jegyében telik. Bár napközben is számos körmenet, apróbb ceremónia és zarándokok hada látható mindenütt, az ünnepség fénypontját kétségtelenül az esti rendezvények adják. Már délután felharsan a hangszórókból az ismerős mantra, és naplemente előtt tízezrek vonulnak a folyópartra vagy a hidak valamelyikére, hogy jó helyről figyelhessék az eseményeket. Mi is felkerekedünk, és a túlpart felé vesszük az irányt, hogy a nagyobbik templom tövéből nézhessük a tűzijátékot.
Már a hídon áthaladva csodálatos látványban van részünk. Míg nyugat felől éppen a naplemente utáni lilás-bíbor színkavalkád utolsó felvonása ragyogja be az eget, a túloldalon ezernyi fáklya, mécses és görögtűz fénye csillámlik mindenütt, végig a part mentén. Őszinte leszek: a budapesti tűzijáték ehhez képest nulla. Bocs. Sajnos nincs időnk betelni a látvánnyal, mert a rendőrök folyamatosan hajtják a népet a hídon, a torlódás elkerülése végett.
A túlparton a nagy templom tövében telepszünk le, mert itt furcsa módon kicsit ritkább a tömeg. Nem bánjuk - kedves emberek akadnak így is rendesen, úgyhogy fél perc múlva már chillummal a kezünkben várjuk a tűzijáték kezdetét :-) Jókor érkezünk, mert hamarosan indul is az első rakéta - ekkor értjük meg azt is, hogy miért vannak itt kevesebben: az innenső kilövőállás mintegy 30 méterre van tőlünk. A robbanások döreje ennek megfelelően dobhártyaszaggató, de sebaj! Végre egyszer testközelből figyehetjük a tűzszerészek munkáját. Az indiai biztonsági rendszabályok ezt teljes mértékben lehetővé is teszik, persze mindenkinek saját felelőssége, hogy megóvja a teáját a belehulló izzó zsarátnoktól :-) Mindkét partról lövik a rakétákat, de a mi tüzérünk - Jacknek neveztük el - az igazi császár. Sokat kivár a lövések között, viszont meg is adja a módját rendesen: olyan nyílegyenes vonalon törnek az égbe a töltetek, hogy minden alkalommal félbeszakad a beszélgetés, és csak tátott szájjal bámulunk... A végén már ütemesen biztatjuk: Még egyet, Jack! Még egyet, Jack! (Nem mintha lenne esélye hallani, de ez most mindegy). Fél óra múlva alig akarjuk elhinni, hogy a tűzijáték mégis véget ért.
Visszaindulunk a túlpartra, és a vásártér felé vesszük utunkat. Vacsoránál szólt ugyanis a szakácsunk, hogy a tűzijáték után táncos előadást láthatunk a délután folyamán összetákolt színpadon. Biztosít minket arról, hogy ő is jelen lesz majd, de nem értjük pontosan, hogy szereplőként jön-e, vagy csak nézői minőségben. Végül nem találkozunk vele, sem a nézőtéren, sem pedig a színpadon, az előadás ugyanis minden jel szerint elmarad. Lehet, hogy ő lett volna az egyik alapember, de nem tudott elszakadni a konyhától? Mi mindenesetre jókedvűen töltünk el mintegy félórát a helyiek között, nevetve, viccelődve, barátkozva. Végül kellemesen elfáradva úgy döntünk, hogy ez a nap már további kalandok nélkül is tökéletesre sikeredett, és jólesően vonulunk vissza hotelünkbe, ahol Szíriusz hűségesen várja érkezésünket a küszöbön - shavasana-ba homorodva :-)
Ujjain, 2007. Jan. 27 (M)
Ujjain városa kétszeresen is szent a hinduknak. Egyrészt itt is található egy jyotirlingam, csakúgy, mint Omkareshwarban. Másrészt azon négy város egyike, ahová a legenda szerint egy-egy csepp esett a halhatatlanság isteni nektárjából (a többi három: Allahabad, Nasik és Haridwar). Három évenként felváltva ezen városokban kerül megrendezésre a Kumbha Mela nevű ünnep. Minden tizenkettedik évben Allahabad kerül sorra: itt tartják a Maha Kumbha Mela-t, a főünnepséget. Ez a rendezvény a legszentebb. A részvétel és a rituális fürdés a zarándokok összes bűnét elmossa. A Maha Kumbha Mela épp most zajlik, de Allahabad sajnos túl messze van, ki kell, hogy hagyjuk. Másrészt nem kívánunk 50 millió ember között DDT rovarirtót szívni. Majd behozzuk a spirituális megtisztulást Varanasiban, a Gangesz partján.
Ujjainban megtekintjük a jyotirlingamot. Ipari módszerekkel terelik a hívek tömegét a szentély felé. Több óra várakozás után pár másodperc jut csak mindenkinek a szent kő közelében, és a biztonsági őr már hajt is tovább. Néhány perc csendre és meditációra egyedül a szentély mögötti csarnokban van lehetőség.
Ezt követően az egykori maharaja vízi palotájához látogatunk a városon kívül. A kastélyt igen leromlott állapotban találjuk. Mégsem esik nehezünkre elképzelni a tavon szétszórt épületek és gyalogutak hajdani nyugalmát és szépségét.
Ujjainban ugyan találunk működő internet cafét, WC papírt viszont nem. Keresésünk (körbeszaglászásunk) alatt viszont gazdag urbán állatvilágra bukkanunk, óriási bikától egész fasort ellepő zöld papagájhadakig van itt minden.
Újonnan vásárolt, multifunkcionális, narancssárga, Shiva és Om ábrás pamut lepedőnket beszegetjük a muszlim negyed közepén egy öreg hindu varrónál (mi a varrónő férfi változata? Itt ez férfi foglalkozás!) Rövid tiltakozás után az elszakadt 10 Rúpiás bankónkat is megvarrja. Öltönyt nem csináltatunk nála. A falon függő, 1930-as szabásminták között nem találunk kedvünkre valót :)
Kota, 2007. Jan. 28 (M)
A Rajasthan felé tartó vonaton érdekes ismeretséget kötök. Egy csoport hangoskodik, pénzben kártyázik, dohányzik és alkoholizál az egyik padon. Mindegyik tiltott és büntetendő a vonat fedélzetén. Ők nem tartanak az ellenőrök és a vonatrendőrség haragjától, köztük utazik ugyanis az egyik rajasthani miniszter fia. Might is right, errefelé így járja: a hatalomnak mindig igaza van.
Én magam egy középkorú férfival haverkodom össze. Közvetlen, kedves ember. Ipari mágnás, havi jövedelme 10000 US$. Az bizony sok pénz Indiában. Emberünk mégsem öntelt és fennhéjázó, ez engem is tisztelettel tölt el. Tisztelettel közelít hozzá tíz fős szolgahada is, akik minden útjára elkísérik.
Kota állomáson elbúcsúzom tőlük, mivel a mi utunk itt véget ér. Ők is röviden leszállnak a vonatról. Már az ajtónál dobszóval várja őket két kissrác (kisdobosok? :), kiket valaki jó előre odarendelt. Spontán party kerekedik, és a meglett férfiak jókedvű, önfeledt táncra perdülnek. Engem is a körbe vonszolnak, együtt ropjuk, a tömeg pedig csak bámul körülöttünk.
Udaipur, 2007. Jan. 29 (T)
Udaipurt az útikönyvek és színes prospektusok Rajasthan legromantikusabb városaként említik, így jó kiindulópontnak tűnik a sivatagos állam bejárásához. A fárasztó éjszakai vonatozás után szerencsés nap virrad ránk, és ismét kiváló színvonalú, egyszersmind olcsó szállást kapunk a pályaudvaron. Jó is, hogy nem kell sok időt hotelkereséssel tölteni, mert a változatosság kedvéért most épp én súrolom a meder alját a frissen rám törő megfázás hullámaiban (Montyval általában felváltva szoktunk betegek lenni, ami azért jó, mert az egyikünk így mindig tud segíteni a másiknak). Mivel aludni még nem akarunk, délelőtti városnézésre indulunk. Az omkareshwari trükköt ismételve magunkkal visszük a fémkulacsot és a bicskát, így a zöldségesnél olcsón megvehető citrom, gyömbér, illetve méz mellé már csak forró vizet kell szerezni valahol, és már kész is a gyógyító erejű (ayurvedikus!) ginger-lemon-honey tea. Egyrészt így terápiásan is elegendő mennyiség áll a rendelkezésünkre, másrészt nagyságrendekkel olcsóbb, mintha decinként vennénk meg a turista helyek valamelyikében. A reggelivel egybekötött teakúra után a hegytetőn található palota felé vesszük az irányt, ami kétségtelenül a legfontosabb látnivalónak ígérkezik.
A palota valóban lenyűgöző szépségű, impozáns épület, már a díszes főkapu is megér egy külön fotóalbumot (nincs róla kép, azért írjuk le). Rajasthan ma India legszegényebb államai közé tartozik, de az egykori maharaják székhelyei még valamelyest megkopva is a régi idők elképesztő gazdagságáról tesznek tanúbizonyságot. Az udaipuri palota is büszkeségére válna bármelyik patinás európai városnak - egyedüli hibája csak a fájóan magas belépti díj. Mi inkább a külső szemlét választjuk, és így is érdekes élményben lesz részünk.
A palota hátsó udvarából egy félreeső kis lépcsőn jutunk fel a tóra néző teraszra, illegális behatolási pontot keresve. A teraszon egyetlen arcmaszkos fiatalembert találunk mintegy 3 mázsa, cirka 50-100 éves, penészes papírhalom közepette. Mint kiderül, az illető az udaipuri városi levéltár egyetlen megmaradt munkatársa, feladata pedig az akták indexelése. Csak az elmúlt 150 év anyagát varrták a nyakába, odáig már készen van a katalógus. Azt mondja, hogy legnagyobb bánata a magány, mert az önkormányzat folyamatosan csökkenti a levéltár költségvetését, így a nyugdíjazott kollégák helyére nem vesznek fel új munkatársakat. Mindennek eredményeképpen emberünk magára maradt a mintegy kétemeletnyi penész-cellulóz-egérszőr keverékkel, s a legjobb számítás szerint is körülbelül 200 évre lesz így szüksége, hogy végezzen a munkával. Már ha fel nem gyullad a levéltár, ami viszont a penész mennyiségéből ítélve nem túl gyakori esemény errefelé. Megpróbálunk mondani neki valami bíztatót, miközben a karma és a reinkarnáció mélyebb értelméről elmélkedünk. A sors fintora amúgy, hogy a munkának természetesen semmi értelme nincs, lévén hogy az akták közül a legérdekesebbek az özvegyi járulékok utalásáról készültek.
A terasz mögött egy állami üzemeltetésű múzeumra akadunk, ami hívogatóan alacsony 3 rúpiás belépővel igyekszik magához csalogatni a kispénzű turistákat, a palota 250 rúpiás belépti díjával szemben. Nem szeretnénk kulturális élmény nélkül magunk mögött hagyni Rajasthan egyik legszebb palotakomplexumát, ezért betérünk a kiállításra. Nos... legyen elég annyi, hogy a látnivalók ár-érték aránya (akár a művészi, akár a piaci értéket tekintve) megdöbbentően alacsony szintet ér csak el. A színvonal annyira lesújtó, hogy rögtön visszatérünk a szobánkba aludni, hogy kiheverjük a dolgot.
A fárasztó vonatút megtette a hatását, így alaposan átalusszuk a napot. Este lévén már csak egy kellemes vacsorára ruccanunk fel ismét az óvárosba, a palota környékére. A riksa a Jagdish templom előtt tesz le: mit tesz isten (na melyik? :-), épp mise van, amint azt a harangszó jelzi. Érdekesnek ígérkezik a dolog, ezért gyorsan felkaptatunk a lépcsősoron, és hamarosan a szentély előtt találjuk magunkat. Szerencsére itt is példás a vallási tolerancia, örömmel fogadnak a hívek körében - Omkareshwar óta pedig mi is otthonosan érezzük magunkat a különféle rituális eseményeken. A bensőséges hangulatú ceremónia végén prasad-ot osztanak; most már meg sem lepődünk, hogy az áldozati étkekből a kutyák is illő részt kapnak :-)
Mivel internet cafét találni esélytelen, inkább egy olcsó, de jó éttermet keresünk. Persze mindegyik jó és olcsó is, mondják a helyiek... csak sajnos nem a mi pénztárcánk szerint. A sör ára különösen fájdalmas értékekhez közelít, pedig most mindenképp innánk egyet. Végül találunk egy helyet, ahol a főnök született vendéglátós. Hitvallása szerint a vendég elégedettsége minden pénznél többet ér, így annyiért adja a sört, amennyit mi méltányosnak tartunk! Fél perc múlva már a menüt lapozgatjuk a tetőteraszon. A vacsi finom, bár a rajasthani pizzát csak fejlett biológiai ismereteinknek köszönhetően tudjuk megkülönböztetni a zöldséges rizstől, és az ostoba alkoholtilalmi rendelkezések miatt a sört is mokkáscsészéből kell kortyolgatnunk. A furcsaságokért kárpótol a valóban lenyűgöző kilátás - egyedül az a zavaró, hogy körülöttünk minden irányban tucatnyi hasonló tetőteraszon (beleértve a miénket is) sápadtarcúak hada bámulja a kivetítőn az Octopussy című James Bond filmet. Minden este ezt adják mindenhol, mert rendkívül büszkék arra, hogy a film egy részét Udaipurban forgatták. Szerintünk ostoba dolog Angliából eljönni a világ másik végére, és a gyönyörű város helyett egy 30 éves mozit bámulni, dehát ízlések és pofonok, ugye :-)
Ranakhpur, 2007. Jan. 30 (T)
Udaipurból Ranakhpur felé indulunk. Ranakhpur egy egészen aprócska pont a térképen Udaipur és Marwar között. Gyakorlatilag még település sincs itt, mindössze egy jain templom, amit már a 10 évvel ezelőtti útikönyv is a térség legjelentősebb látnivalójaként említ.
Utazásunk nem problémamentes: a buszon egy érzékeny gyomrú utas mindkettőnk hátizsákját alaposan lehányja. Bocsánatkérés semmi, úgy látszik, szerintük ennyi belefér :-( A hosszas hátizsáktisztítás után megiszunk egy nyugtató teát, és belépünk a templom területére.
Az épületegyüttes egy hatalmas park közepén terül el. A főtemplom már messziről felhívja magára a figyelmet ragyogó alabástrom kupoláival. A falak messziről kissé piszkosnak, furcsán foltosnak tűnnek - csak közelebb érve derül ki, hogy minden négyzetcentimétert aprólékosan kimunkált faragások borítanak, s ez okozza a csalóka optikai hatást. Sejtjük már, hogy nem mindennapi élmény vár ránk...
Belépünk a templomba. A kapunál tovább sajnos nem jutunk, mert tátott szájjal, döbbenten bámuljuk a szemünk elé tárulkozó művészi csodát, és percekig elfelejtünk beljebb menni. Nehezen találunk szavakat az élmény visszaadására - a faragott márvány ornamentika olyan végtelen részletességgel burjánzik mindenütt, hogy az ember szeme eleinte képtelen követni a formákat, motívumokat. Áhítatos csendben tesszük meg az első köröket a központi szentély körül, és egyelőre meg sem próbálunk fotókat készíteni.
A templom építészeti megoldásai is elképesztőek. A központi szentélyt huszonnégy nagyobb kupolaboltozat veszi körül. A kupolák kívül tökéletes félgömböt formáznak, belül pedig egy lefelé fordított kúpra emlékeztető, áttört márványgyűrűkből álló nyúlványt tartalmaznak. A furcsa, csillártartóra emlékeztető képződmények nemcsak díszítésül szolgálnak: mindegyik hét-hét egymásba kapcsolódó gyűrűből áll, melyek egy rafinált, logikai játékra emlékeztető kapcsolódási mechanizmusnak köszönhetően percek alatt szétszedhetők. Szét is szedik őket időről időre, hogy a kettős kupolák belsejét megtisztítsák a madárpiszoktól.
Az épület 1444 oszlopot tartalmaz, letűnt korok emlékét idézve, amikor a jain kaszt 1444 alkasztból (családból) állt. Az oszlopok mind egyedileg készültek, aprólékos faragásokkal díszítve - nem találni közöttük két egyformát. Bár elhelyezésük mértani pontosságú szabály szerint történt, az egyik oszlopot feltűnően ferdén, már-már csálé módon építették be. Ennek szimbolikus jelentése van: ugyan az alkotók minden szempontból a tökéletességre törekedtek a templom építésekor, egy szándékos hibával tudatosan jelezték, hogy egyedül Isten lehet tökéletes, az ember soha.
Még mindig a művészi élmény hatása alatt szédelgünk a márványcsarnokban, amikor egy angol nyelvű turistacsapatba botlunk. Vezetőjük egy láthatóan nagy tiszteletnek örvendő, méltóségteljes, de egyúttal szerény papnak adja át a szót. A bemutatásból kiderül, hogy a szakállas öregúr nem más, mint a templom főpapja - nagy megtiszteltetés a csoportnak, hogy ő kalauzolja őket végig az épületen.
A templom történetének ismertetése után a főpap rövid, csendes meditációra hívja az egybegyűlteket. Imádkozik a jelenlévők, családjuk és az egész emberiség lelki üdvéért, majd mindenkit megáld, és felszentelt, hűsítő szantálfestékkel jelöli meg a homlokunkon a harmadik szem helyét. Mindezt természetes ünnepélyességgel teszi, amivel rögtön kivívja a szimpátiánkat.
A potya idegenvezetés végeztével azonmód a főpap után eredünk, és udvariasan megkérdezzük, hogy csatlakozhatunk-e a hívekhez valamilyen szertartás során. Örömmel mond igent: látszik, hogy őszintén értékeli spirituális érdeklődésünket. Megkér, hogy este hétre jöjjünk vissza a szokásos istentiszteletre, majd unokaöccséhez, egy fiatal pandithoz irányít minket - mint mondja, ő is remekül beszél angolul, s rendkívül sokat tud mesélni nekünk a templom történetéről némi adomány fejében (persze így a családban marad a pénz, hehe). Megfogadjuk a tanácsát, s a fiatal templomszolga mellé szegődünk. Gyorsan darálja a betanult szöveget, így a mondandóját nem mindig értjük tisztán, de azért megtudunk egy-két érdekes apróságot. Például azt, hogy a templom tervezője és főépítésze csodagyerek volt, igazi zseni, aki szegény származása révén ugyan nem tanult írni-olvasni, de erre nem is volt szüksége. Egyszerűen fejben tervezte meg a lélegzetelállító kupolaszerkezeteket, oszlopcsarnokokat. Kétezer ember munkáját felügyelte, s csak utólag, mintegy ráadásképp készíttette el a kész épület kicsinyített, élethű makettjét... A munkálatok amúgy bő hatvan évet vettek igénybe, 1433-tól 1496-ig. A templom részben azért maradt meg ilyen szép állapotban, mert terveztek alá egy rejtett kamra- és folyosórendszert, aminek a mogul ostromok alatt jó hasznát vették. Egyrészt ki tudták menekíteni a papokat, szerzeteseket, másrészt a templom komplett felszerelését el tudták rejteni, szobrostul, oltárostul, kupolástul :-) Kicsit olyan érzésünk van, mint annak idején Karnakban - lehet, hogy az egyiptomi földönkívüliek később jainné vedlettek át?
Ezeknél is érdekesebbek azonban azok az információk, amiket a jainekről tudunk meg. A jain közösség külön kasztot képez az indiai társadalomban. Kb. háromezer évvel ezelőtt a gazdag kereskedők egy része úgy döntött, hogy lekapcsolja magát a kasztrendszerről, ezért új vallást alapítottak. A jain vallás a hinduizmusból alakult ki, morális megújulást hirdetve. A jainek hisznek abban, hogy minden lélek egyenrangú, ezért a kasztrendszert eleve elfogadhatatlannak tartják. Vallásuk központi eleme az erőszakmentesség és a szigorított vegetarianizmus (nem esznek például fokhagymát és gyökereket sem). Erkölcsi kódexük rendkívül összetett.
A jainek csavaros észjárására jellemző, hogy templomaik szolgálatát a hindu papi kaszt tagjaira, azaz brahminokra bízzák. Ennek több oka is lehet: egyrészt a kasztrendszerből való kivonulás nem fér össze egy saját papi kaszt fenntartásával, másrészt a vallásos funkciók feladásával legitimizálni tudták az új kasztot. A brahminok ugyanis nem nézték volna jó szemmel egy új vallás/kaszt kialakulását, hiszen ők voltak a meglévő rendszer legfőbb haszonélvezői. Ezzel a gesztussal viszont a jainek egyrészt átengedték a vallásukból származó bevételeket a brahminoknak, és a papok társadalmi tekintélye sem csorbult. Így a kecske is jóllakott, s a káposzta is megmaradt :-)
A jainek létszámban az indiai társadalom egyik legkisebb csoportját alkotják. Ennek fő oka az, hogy gazdag emberek lévén kevés gyermeket nemzenek, hogy a családi vagyon felaprózódását elkerüljék. Bár kevesebb, mint fél százalákát adják India népességének, társadalmi befolyásuk óriási, mind gazdasági, mind pedig kulturális szempontból. A politikától rendszerint távol tartják magukat, de kiemelkedő gazdasági pozícióik természetesen itt is érvényesülnek.
A kiselőadás végeztével busásan jutalmazzuk a fickót, bár ez inkább az öreg főpap iránti tiszteletünk jele. Sietve nekiállunk fényképezni, hiszen a komplexum hamarosan bezár, mi pedig a melléképületeket, kisebb szentélyeket is meg szeretnénk nézni. A látnivalók megtekintése után a szálláshelyre indulunk. A ranakhpuri templom az egyik legfontosabb jain zarándokhely, így hatalmas dharamsala, azaz szerzetesszállás található a tőszomszédságában. Indiában többezer hasonló intézmény működik a vallásos kegyhelyek közelében. Mindegyikre jellemző, hogy rendkívül szerény, de tiszta szállást kínálnak jelképes összegért, vagy csupán adomány fejében. Már régóta szeretnénk kipróbálni, milyen is megszállni egy ilyen helyen, hát most itt a kitűnő alkalom. A szobánk egy mindössze kétszer két és fél méteres, lebetonozott, ablaktalan cella, berendezése egyetlen 20 wattos villanykörte. Tisztának tiszta, de valóban roppant spártai - mi azonban ezt nem is bánjuk, hiszen nem azért jöttünk Indiába, hogy szappanszagú, elhízott turisták társaságában töltsük estéinket.
A cella birtokba vétele után vacsorához sietünk, mert a jainek naplemente után nem vesznek magukhoz ételt, így hatkor bezár az étkezde. Ez utóbbi szintén roppant puritán, tiszta hely, ahol nevetséges áron kapunk egyszerű, de finom egytálételt, ún. thali-t. Itt ismerkedünk meg egy fiatal német párral, akik autón jöttek el idáig, egészen a messzi Európából. Ez nem semmi! Embert próbáló feladat ám az ilyesmi, elég, ha csak az időjárás viszontagságait említjük. Mondják is, hogy örülnek végre Rajasthánnak, mert először itt volt elviselhető a hőmérséklet (mármint elég meleg). Ezt nem igazán értjük, nekünk a klíma eddig megfelelő volt.
Egy rövid sétát követően az esti szertartásra érkezünk. Bensőséges, ugyanakkor ünnepélyes rituálé keretében mutatják be a hívek a főpap vezetésével az áldozatot. A kísértetiesen szép környezet, a gyertyákkal megvilágított ezüst szentély és a harangok zenéje méltó befejezést ad a napnak. Az egyetlen aggasztó jel, hogy még a főpap is sapkát visel, és nem véletlenül...
Most már mi is aggódva figyeljük a hőmérséklet alakulását. Normálisak ezek a németek? Méghogy végre jó idő?!? Rajasthan sivatagos klímájú térség, így igaz, hogy a nappalok még január végén is igen melegek, az éjszakák viszont csontig ható hideggel fogadnak - pláne, ha az embert csak 3 centi szalma választja el a betonpadlótól. Nincs kétségünk, hogy Pakisztánban még hidegebb van, és a lakóautó sem nyújt sokkal több komfortot és hőszigetelést, mi mégis eddigi leghidegebb éjszakánkat töltjük itt, Indiában. Az első eset, hogy a meleg ruháimat a hálózsákban is magamra veszem, és bizony még a kesztyű is előkerül.
Jaisalmer, 2007. Feb. 1 (M)
Gondolkodunk rajta, hogy meglátogassuk-e Jaisalmer városát, mert eléggé kiesik útvonalunkból. Aztán véletlenül tudomásunkra jut, hogy a három napos sivatagi fesztivál épp most kezdődik ott. Habozás nélkül felkerekedünk.
A város a pakisztáni határ közelében fekszik. Korábban a nyugatra haladó karavánok fontos állomása volt, innen az egykori gazdagság. Pakisztán leválasztása után ez a fajta kereskedelem megszűnt. A település jelenleg az ide helyezett katonai támaszpontból, valamint a turistákból él. Nem sokan jönnek ide, mert Jaisalmer egy zsákutca legvégén fekszik, a közút és a vasút itt végződik. Innen már csak tevével és külön engedéllyel lehet tovább haladni.
Hajnalban érkezik vonatunk, hotelügynökök zaklatására ébredünk. Elvinnének ingyen a szallóba. Egyikük ajánlatát szokásunkkal ellenkezően el is fogadjuk. Az út a nyitott jeepben csak néhány percig tart , mégis majd megfagyunk a dermesztő sivatagi hajnalban. A főnök meleg teával kínál mekkai és egyéb arab képekkel díszített irodájában. Vontatottan folyik a beszélgetés, nem értjük, miért nem mutatja meg a szobát. Végül kiböki, hogy minden szoba foglalt, de talán 10-kor valamelyik szabad lesz.
Ezért keltek fel ezek az arcok fél ötkor és siettek az állomásra turistákat nyaggatni? Nem bosszankodunk a muszlim üzleti módszer miatt, hanem nyakunkba vesszük a várost. Felmászunk az erődbe, hogy ott keressünk szállást. Itt egy gyönyörű napfelkeltében lesz részünk, mely az alattunk elterülő várost és az erődöt aranyló fénnyel vonja be. Jaisalmer összes épülete homokkőből készült. Az egységes aranysárga szín csak a nap emelkedése és az árnyékok játéka folytán változik.
Hotelszobánkat röpke szunyókálással avatjuk fel, és indulunk is ki a sivatagi focipályára, ahol a fesztivál már javában folyik. A nézőtér szektorokra osztott, csak a "foreign tourist" jelzésű gettó fölött feszül ponyva, az érzékeny, szappanszagú bőr védelmére.
Néhány teve szétszórva a környéken. Egyesek a helyi mobilhálózat reklámhordozójaként üzemelnek, mások turistákkal nyargalnak körbe. A többiek az aktuális helyi teveviseletet vonultatják fel. Idén a vörös a divat, ezüst- és aranyszínű ékszerekkel.
A főműsorszám a tevepóló. Két csapat próbál tevehátról egy labdát a kapuba juttatni. Elég vicces a dolog, mert a tevék nem igazán hajlandók gyorsan fordulni és szaladni. A játék kap ezáltal egy bizonyos standby hangulatot.
Körülbelül kettő és fél perc alatt unjuk el a dolgot annyira, hogy más szórakozás után nézünk. Bemegyünk a katonáknak lefoglalt szektorba, és megkeressük a legtöbb csillaggal ékített egyenruhát. A magas rangú tisztnek illendően megköszönjük, hogy ilyen szép nagy és lapos területet határoltak el az UFO-nk leszállópályája számára. Hamarosan érkezik, ezért a tevéket lassan el kellene onnan terelni, nehogy megpörkölődjenek :)
Az első ezredes veszi is a lapot. A második csak kérdően néz, mérlegelve, hogy most a mentőket hívja, vagy a rendőröket. Nem tud a gondolatmenet végére jutni, mert Tomi barátunk saját termelésű ideggázt vet be ellene. A katona fejvesztve menekül, Monty viszont csak mosolyog. Ő a közösen eltöltött négy hónap után már ellenanyagot tárol testszöveteiben :)
A délutánt városnézéssel töltjük, de este adunk még egy esélyt a rendezvénynek. Rosszul kivilágított színpadot továbbít egy gagyi kivetítőre az operatőr. Szakmabeli hozzáértése egy békáéval vetekszik. Maga az előadás pedig legnagyobb részben szövegelés. Még a bemondó is annyira unja, hogy fel sem áll hozzá, hanem ülve beszél a mikrofonba. Hasonló színvonalú zenei és énekes darabok díszítik a műsort. A legérdekesebb közöttük egy táncbetét, amelyben egy asszony a térdén táncol. De még ez sem tart vissza minket, fejvesztve menekülünk a színhelyről egy értelmesebb esti időtöltés felé. Nem tudjuk, mi lesz az, de ennél nem lehet rosszabb.
A fesztivál utolsó eseménye másnap a sivatagi teveverseny, kint a dűnék között, 45 kilométerre a várostól. Fejenként 800 Rs-ért akar a hotel tulaja kivinni minket. Elutasítjuk ajánlatát, mivel már értjük, hogy az egész fesztivál a jaisalmeri hotel- és jeeptulajdonosok gyenge turistacsalogató trükkje.
Az időt inkább a gyönyörű erőd és a város megismerésével töltjük. Minden utcában számos havelit találunk - így nevezik az egykori gazdag kereskedők cicomás házait. A csodaszép falak mintásan áttört homokkőből készültek, a valóban művészi részletek azonban gyakran csak a házon belül tárulnak az ámuló látogató elé. Néhány havelit igényesen felújítottak, ezekben rendszerint exkluzív szálló vagy múzeum működik - az egyikben a korhű konyha, hálófülke és ebédlő mellett még turbánszobát is látunk! Mások viszont romosak és elhagyottak, itt bontakozik ki újra felfedező szenvedélyünk. Ezeket sem kell sokáig keresgélnünk, hiszen gyakorlatilag az összes épület 90%-a ilyen stílusban épült...
A város felett pedig méltóságteljesen uralkodik a sivatag ékszere, a 99 bástyával vértezett aranyszínű erőd.
Jodhpur, 2007. Feb. 3 (T)
Jaisalmerből Jodhpur felé visszatérőben sorsdöntő találkozás vár ránk. Az indulás után néhány percig unottan bámuljuk a homokdűnék egyhangú hullámzását. Az arany erőd már eltűnt a távolban, látnivaló semmi, úgyhogy akár olvashatnánk is, csak az az átkozott sivatagi por ne lepne be mindent, a cuccunktól az üléseken át az éppen majszolt gyümölcsökig...
A szomszédos fülke irányából idegesítő vihogás hallatszik - egy kis társaság görnyed egy videokamera apró LCD-je köré. Négy fiatal koreai lány és egy indiai házaspár nézi nagy érdeklődéssel az amatőr felvételt. Na, biztosan a gazdag távol-keleti lánykák villantanak a vadiúj kütyüjükkel, gondolom magamban. Visszafordulok az ablak felé, és tompultan bámulok tovább, mígnem egyszer csak ismerős kifejezések ütik meg a fülemet: "Suriya namaskar... paranayama... shavasana". Ezek bizony a hatha jógáról beszélnek! Egy percig figyelmesen hallgatom a beszélgetést: semmi kétség, az indiai fickó a jóga alapjairól beszél, méghozzá ritka logikusan és pontosan. Ennek a fele sem tréfa! Több mint két hónapja várunk arra, hogy egy hozzáértő embertől informálódhassunk a jógáról, és erre tessék: az illető a vonaton tőlünk két méterre okítja a Hello Kitty rajongókat. De hát ez nekünk szól, kérem szépen! "Azonnal üljünk át!" - mondom Montynak.
Átülünk a szomszédaink mellé, és megkérdezzük, hogy csatlakozhatunk-e a társalgáshoz. Az ember örömmel fogad minket, a lánykákat pedig, úgy látszik, nemigen izgatja a dolog. Mint kiderül, a látszat csalóka: a kemera ugyan valóban méregdrága japán csoda, mégsem a koreiak villogtak vele. Indiai emberünk mutatja éppen a jaisalmeri sivatagi fesztiválon készített felvételeit - a szegény koreai kislányoknak olyan pechük volt, hogy a galád hoteltulaj miatt nem is értesültek a látványosságról, így három napot a szobájukban töltöttek unatkozva Rajasthan legszebb városában (mondjuk ami a fesztivált illeti, szerintünk nem maradtak le semmiről, lásd fent :-)).
Kb. ez az utolsó motívum, amikor a fickó a lányokat szóra méltatja - innentől fogva felénk fordul, és kizárólag hozzánk beszél. Irtózatos mennyiségű információ érkezik az agyunkba. Eleinte csak a jógáról van szó, de hamarosan előkerül a tanítvány-mester kapcsolattól a jó házasságon át az élet alapkérdésein keresztül a spirituális fejlődésig nagyjából minden. Majd szétrobban az agyunk, alig bírjuk követni az elhangzottakat. Az ember, akit ezentúl Guru Ji-nek fogunk hívni, 3 danos fekete öves karate mester, az Indiai Godju-Ryu Szövetség technikai igazgatója. Emellett képzett természetgyógyász, továbbá jógaoktató. Angoltudása nem tökéletes, de szerencsére vele utazik felesége is, aki angol irodalomból szerzett egyetemi diplomát :-). Úgy érezzük, mintha egy új világ tárulna fel előttünk - miért kellett erre ennyit várnunk?
Rövidesen felismerjük, hogy sorsszerű találkozás részesei vagyunk - még időben elkérjük Guru Ji címét és egyéb elérhetőségeit, és óvatosan puhatolózunk, hogy esetleg felkereshetnénk-e később néhány napra, jógatanulás és meditálás céljából. Kerek-perec elutasítja a kérésünket: mint mondja, ő még nagyon messze van attól, hogy lelki mester vagy guru lehessen. Mégis ad nekünk egy-egy névjegykártyát, és megígéri, hogy a jóga kérdésében eligazít majd minket. Mellékesen megtudjuk azt is, hogy India két legjobb, igazán komoly jógaközpontja közül az egyik épp Lonavlában található - ahol pontosan három hete voltunk...
Jodhpurban, immár a szállodában ülünk a kellemes vacsi után, és még mindig alig tudjuk felfogni, mi is történt. Túl sűrű volt a tudás, az elképesztő mennyiségű új információ sokkolta az elménket, így nagyon komoly erőfeszítésünkbe kerül, hogy összeírjuk valahogy az elhangzottak lényegét. Csak a címszavak felsorolása több oldalt tölt meg, és éjjel egy is elmúlik, mire úgy-ahogy sikerül rögzítenünk a legfontosabbakat. Holtfáradtan, de jóleső érzéssel zuhanunk álomba: ismét érezzük, hogy jó úton járunk, az istenek továbbra is kegyesek hozzánk!
Pushkar, 2007. Feb. 6 (M)
Ajmer városából busszal kelünk át a Snake mountain-en, hogy Pushkar falvacskájába érjünk. Itt a lehúzás egy újabb formáját ismerjük meg. Mihelyt leszállunk a buszról, egy kedves bácsi "Isten hozott"-tal köszönt és virágot nyom a kezünkbe, hogy dobjuk bele a szent tóba.
Csak később lesz világos, hogy a helyi turistaátverő kartell ügynökével volt dolgunk. Míg meg nem szabadulunk a virágtól, minden indiai tudja, hogy frissen érkeztünk, és szobát keresünk.
Ha ez a kör lezárult, a következő árulkodó tárgy a vörös karszalag, illetve annak hiánya. Mint minden szent helyen, itt is az extra profitra számító papok csalogatják az utazókat áldozat bemutatására. A szertartás végén érkezik a fizetési felszólítás, utána pedig a vörös masni. Akinek nincs ilyen, nem vett még részt a ceremónián, így szabad prédája az ácsingózó csuhásoknak.
Mi viszont túljárunk az eszükün. Szerzünk szalagot, és egy privát áldozat után egymás karjára kötjük. Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad :)
A falu maga gyakorlatilag csak a szent tóból és az azt körbevevő lépcsőkből és épületekből áll. Partra néző szobát kapunk olcsón, a harmadik emeleten. Onnan figyeljük nap mint nap, ahogy a szomszéd templom kupoláját egyszer a galambok, másszor a majmok sajátítják ki. Egyértelműen az utóbbiak a nyerők, ha ők megérkeznek, a madaraknak tovább kell állniuk. Egy méretes tehén érkezik minden este ablakunk alá, hogy a napközben zöldségárusításra használt kiskocsit gondosan megtisztítsa az összes rajtamaradt illatanyagtól. Kezdetben narancshéjat hajigálunk le, hogy ne csak az étel illata jusson le a gyomrába. Az állat eleinte különösebb reakció nélkül örül az égi mannának. Aztán egyszer csak úgy gondolja, mégis fel merészel nézni az istenségre, aki ellátja. Tom barátunk ebben a pillanatban kilőtt narancsmagja viszont úgy szemen találja (on the bull's eye!), hogy szegény fejvesztve menekül. Odahaza (az utcán) megtiltja csemetéjének, hogy a tiltott kertbe menjen. Az persze nem bír kíváncsiságával, és másnap éjjel bemerészkedik. Egy megrohadt papaya-héj csapódik mellette a földbe, mire a boci a lába közé kapja a farkát és sírva gyónja meg mamájának az utcán, hogy nem hallgatott a jó szóra :)
További szórakozásunk lakóhelyünkön a majmok szopatása. Tom vállalja be a csali szerepét gyümölccsel a kezében, míg én magam bátran a szobaajtóból filmezem az eseményeket. Röviddel később megjelenik az első, jól megtermett majom, és majdhogynem tettlegessé fajul a szituáció. Mikor megérkezik a majom erősítés, visszavonulót fújunk.
A veszély elmúltával ismét kimerészkedünk a teraszra, és az utcán haladó esküvői meneteket figyeljük meg. Elöl haladnak a rokonok nagy számban, utána a haverok, akik a lóháton érkező vőlegény előtt táncolnak. A sort hátul a zenekar zárja le. Tagjai dobosok és fúvósok, akik a ritmussal és az összhanggal mit sem törődve játsszák az éppen eszükbe jutó dalt. A diszharmónia egyébként csak gyakorlott fülűeknek tűnik fel, a billentyűs ugyanis mindenkit túlharsog. A sereghajtó generátor csak neki termeli az áramot, a kiskocsin 4-12 tölcséren át csak az ő zenéje bömböl. Mint minden gépet, az erősítőt is a végsőkig hajtják az indiaiak, a torzítással mit sem törődve.
Az éjszakai variáció annyiban különbözik, hogy a menetet kisgyerekek egészítik ki. Az ő feladatuk a termetes csillárok hordozása, melyek megvilágítják a násznépet és az utcát. A legelső kissráctól a legutolsóig vezeték húzódik, mely részben a generátor áramát továbbítja, részben pedig a gyerekek egyenletes továbbhaladását szabályozza.
Az asztrológia szerint kedvező a holdállás és a falu geográfiai pozíciója, ezért naponta min. hat esküvőben lehet részünk. A menyegzős sokadalom, a zarándokok és a nyugati turisták szolgáltatják a falu megélhetését. Utóbbiak alkotják a többséget, állampolgárságuk főként izraeli. Örülünk neki, és diétánkat ízletes falafelre állítjuk át, melyet általában régi ismerőseinkkel, a Itzak családdal együtt veszünk magunkhoz.
Szent város révén alkohol nem kapható, cserébe az egész város délután öttől lefekvésig bhang lassival enyhíti az unalmat.
Egyik délután felmászunk egy közeli hegyre, de a csúcson elhelyezkedő templom sajnos zárva. Így tehát a hegygerincen továbbhaladva behatolunk a kobrák területére, és egy terebélyes kaktusz árnyékában fekvő meditációba fogunk. Órákkal később arra ébredünk, hogy megjött a tél. Az erős szél felhőket hajt fölénk, nekiindulunk a sötétben a visszaútnak. Hatodik érzékünknek több hasznát vesszük, mint szemünknek. Alig érünk vissza a hotelbe, lezúdul a jégeső. A következő napokban borús, hideg, csapadékos időben van részünk.
K-Land, 2007. Feb. 9 (M)
A lét úgy fedi be az anyagi világot, mint a láthatatlan háttérsugárzás az egész univerzumot. Belső örvényei néhol az anyagi világ felé nyúlnak, mint a hurrikánok tölcsérei. Csúcsukat egy elmeszesedett tok fedi: a mi fizikai testünk.
Fizikai testünk csak az egyik az öt testünk közül. Ezt a testet hátrahagyjuk: véglegesen, mikor meghalunk, és időlegesen, mikor mély meditációba süllyedünk. Individuumunk ilyenkor a csalóka érzékeink nélkül éli át Istent, a létet, és önnön igazi valónkat. Megtapasztaljuk a lét örvényét, mely fölfelé húz minket, ha célunk az Istennel való egyesülés, és lefelé, ha vágyaink az anyagi világhoz láncolnak: ha biztonságot és otthont keresünk, ha jólétet és gyönyört hajszolunk. Föntről tekintve megértjük mindennek nevetségességét, apró-cseprő gondjaink semmisségét, testünk és az egész anyag ürességét.
Visszatérve az életerő lépésről-lépésre foglalja el a neki szánt gyenge vázat. Eltart egy darabig, míg áttetsző lényünk kinyúl az ujjak és a lábujjak végéig, míg látásunk összerakja a három dimenziós képet. Legvégül kivilágosodik gondolkodásunk, intellektusunk, emlékezetünk és mindennek zsarnoki ura, az egónk.
Mt. Abu, 2007. Feb. 13 (T)
Amíg Monty barátom Delhibe megy, hogy fogadja Németországból érkező kedves ismerősét, Alesyát, én Mount Abu felé tartok. Mt. Abu Rajasthan egyetlen ún. hill station-je, azaz kiemelt fontosságú (vasúttal is elérhető) hegyi települése. Bár ilyeténképp némileg különleges helynek számít az amúgy teljes egészében lapos, sivatagos államban, mégsem túl vonzó célpont. Az útikönyv alapján unalmas kisvárosnak tűnik, egyetlen érdekessége az a jain templomegyüttes, ahol minden egybehangzó vélemény szerint India, ha nem az egész világ legpompásabb márványfaragásai láthatóak. Ez volt a döntő érv számomra, hiszen Mt. Abu amúgy eléggé kiesik a tervezett útvonalból. Maradhattam volna éppenséggel Pushkarban is még két-három napot, de ott megállt az idő, és Monty magával vitte az órát :-)
Mivel Pushkarból Mt. Abuba is mennek buszok, úgy döntök, hogy ezúttal nem szórakozok a vonatjegy-foglalással (ehhez be kellene egyszer menni a 11 km-re fekvő Ajmerbe, ahol a vasútállomás van), inkább fizetek néhány ruppóval többet. Az ember egyszerűen bemegy az első utazási irodába, vesz egy jegyet, másnap este felszáll a buszra, alszik egyet, és mire felébred, már ott is van az áhított célban. Egyszerű, nemdebár? Hát egy nagy frászt...
A jegyvásárlással persze semmi gond nincs. Általában véve igaz, hogy amíg fizetni kell, addig minden nagyon olajozottan megy. A bőség zavarával küszködöm: az óvatlan turista azt hihetné, hogy minden utcasarokról két közvetlen buszjárat indul épp Mt. Abuba, akkora a kínálat... gyanús a dolog. Az ár viszont baráti, ezért nem keresgélek sokáig, és megveszem a jegyet, ami alvóhelyre szól. Egyszer már próbáltuk, ki lehet bírni, ha nem is túl kényelmes.
Indulás előtt fél órával kell megjelenni az utazási iroda előtt, onnan indul a busz, mondják. Ott is vagyok időben, busznak persze se híre, se hamva. Bemegyek a fickóhóz, aki közli, hogy van egy kis gond: a két szokásos busz közül az egyik tönkrement, úgyhogy egyetlen járműbe próbálják összezsúfolni az utasokat. A fekvőhelyek száma azonban sajnos nem elegendő, ezért esetleg csak felár ellenében kaphatok ilyet. Jó trükk, gondolom magamban. Ám legyen, nincs annyi pénz, amennyiért én egy indiai távolsági buszban tizenpár órát eltöltök ülve! Az arc telefonál, majd szabadkozva közli, hogy sajnos a fekvőhelyek mind elkeltek, már csak ülőhely maradt. Dehát én fekvőhelyért fizettem! Ó persze, természetesen visszakapok 50 rúpiát... ekkor már sejtem, hogy vége az olajozott résznek, innentől semmi sem fog simán menni (általában rosszat jelent, ha pénzt adnak vissza az embernek - ezt nem is szívesen teszik meg sehol).
Megkérdem tehát, hogy mikor/honnan indul pontosan a busz. Nos, a busz természetesen közvetlen járat, de csak majdnem, mert nem Pushkarból indul, hanem Ajmerből. De ne aggódjak, hisz az csak 11 km-re van ide, ugyebár. A francba! Ha mégis a vonatot választom, kb. most kezdhetném kitalálni, hogy mikor feküdjek le...
- És tessék mondani, Ajmerbe ki visz el?
- Hát a mikrobusz!
- És hol van?
- Ööö, sajnos már elment...
- ?!?
- Izé, látja, ott van az a busz, ami Agrába megy, illetve Delhibe, az megáll egy pár percre ott, ahonnan a másik indul majd. Szálljon csak fel!
Az említett busz körül hozzám hasonlóan tanácstalan turisták serege várakozik, azt próbálják épp eldönteni, vajon a busz Agrába, vagy Delhibe tart-e. Engem ez hidegen hagy, mindössze oda szeretnék eljutni, ahonnan az én buszom indul majd (elvileg este tízkor). Az indulásra azonban várni kell, mert a többségében indiai utasok azon verekednek össze majdnem a személyzettel, hogy mennyi lisztes/rizses/mittudomén milyen zsákot szállíthatnak büntetlenül a járművön. Szerencsére a konfliktust sikerül feloldani, és röpke fél óra múlva a busz végre elindul.
Újabb félóra elteltével megállunk Ajmer egyik szomorú sarkában. Buszmegálló sehol, ellenben árutőzsdére emlékeztető hangulat fogad: a busz körül egymást túlordibáló riksások hada tolong. Lókupecek módjára terelgetik a riadt külföldieket, miközben célállomások nevét kiabálják szüntelen. Gyorsan kapcsolok, és rögvest jelentkezem, amint Mt. Abu elhangzik. Nem nyugtat meg, hogy én vagyok az egyetlen...
Néhány perces riksaút után egy kiürített vegyiáruraktárban kapok helyet, két olasz sorstársammal együtt. A berendezés: meghatározhatatlan tartalmú, láthatóan ottfelejtett zsákok, négy műanyagszék, egy pult és két helyi arc. Egyikük megnyugtat, hogy a látszattal ellentétben valóban egy utazási irodában vagyunk, és az ő feladatuk eljuttatni minket a megfelelő buszhoz. Megerősíti, hogy a járatom este tízkor indul, majd elköszön, és lelép.
Közel egyórás várakozás hosszú percei következnek. Beszélgetni nincs kivel, mert az olasz párocska már útnak indult. Már majdnem este tíz van, mikor visszajön a főnök egy riksával. Beültet, és azt mondja, a sofőr tudja, hol a megálló, és el is visz. Ez elvileg benne van a szolgáltatásban, de azért adjak csak neki öt rúpiát, az a biztos :-). Ismét rákérdezek, hogy valóban tízkor indul-e a busz, mire megnyugtat, hogy igen, de ne aggódjak, ott leszünk időben.
A riksa hoszzú-hosszú percekig hajt velem kifelé Ajmerből. Már rég elhagytuk a várost, valahol a puszta közepén lehetünk. Negyed tizenegykor megállunk egy országúti elágazásnál. A sofőr egy kb. 200 méterre lévő buszra mutat, majd elhajt. Elkezdek zsákkal a hátamon futni a busz felé. Már méterekről üvöltök: Mt. Abu, Mt. Abu! A jelenlévők értetlenül bámulnak. A busz természetesen nem oda tart...
A hely szürreális. Valahol a rajasthani sivatag közepén, Ajmertől ki tudja hány kilométerre, az országút egy jeltelen pontján várakozom. A helyi mondák szerint itt szoktak megállni a távolsági buszok. Sehol egy tábla, vagy épület, vagy menetrend, vagy bármi más, ami buszmegállóra utalna. Leszámítva a kb. kéttucat fáradt, poggyászára kuporodó utast, és két teásbódét. A várakozók kényelmét leselejtezett ágyvázakkal próbálják emelni, ezek szétszórva hevernek a homokban. A szemétkupacok és kiégett olajoshordók között kivert kutyák és patkányok keresik egy boldogabb élet lehetőségét. Egyedül a sötétség tart vissza attól, hogy gyalog induljak vissza Pushkarba.
Mit keresek én itt? Miért nem a vonaton alszom éppen? Hogy a francba kerültem ide? És még jegyem sincs, csak egy szánalmas cetlim, amin Mt. Abu és a nevem szerepel...
Lesz ami lesz, csak kivárom azt a buszt, fogadom meg magamban. Ha lehet, azért előbb megfojtom az utazási iroda tulaját, meg az összes többi arcot is, akik idáig juttattak. Elkezdek találomra kérdezősködni. Egy fickó azt mondja, hogy igen, itt állnak meg a Mt. Abuba tartó buszok is, kb. fél tizenegykor vagy talán tizenegykor... másvalaki éjfélre, illetve fél tizenkettőre emlékszik. Egy darabig azt tervezem, hogy az összes megálló buszt megkérdem az úticélról, de a teaárus megígéri, hogy majd szól időben. Azért az első három buszt ellenőrzöm, persze egyik sem az enyém. A teaárus és komája már nevetnek rajtam... végül ezzel is felhagyok, és veszek inkább egy teát.
Ez egy kritikus pont. A tapasztalatlanabb utazók ilyenkor esnek pánikba. Ennek persze semmi értelme sincs: egyrészt semmit sem old meg, ráadásul idegeskedést, kapkodást, esetleg gyomorfekélyt is okozhat. Ha már ilyen galádul összeesküszik a valóság az ember ellen, akkor jobb hátradőlni, és mosolyogva szemlélni a dolgok alakulását. Különben is, tapasztaltuk már elégszer, hogy Indiában az oksági elv rejtett módokon fejti ki hatását. Így hát kedélyesen figyelem, amint két-három frissen érkezett riksából holtfáradt, vacogó és szemlátomást riadt szappanszagúak hordáját tessékelik kifelé. Látszik, hogy nem régóta lehetnek Indiában, mert arckifejezésük naiv döbbenetet tükröz. A hely valószínűtlen volta legalább annyira elképeszti őket, mint az összeomlás közepette mosolyogva teázgató fehér ember látványa. Pedig ezeknek még jegyük is van :-)
Pár perc múlva egy motor érkezik. A motoros leszáll, határozott léptekkel odajön hozzám, és megkérdi, hogy ugye én vagyok-e az az illető, aki a Mt. Abuba tartó buszra vár. Még soha nem láttam az arcot. Elmondja, hogy a busz késésben van, de nemsokára itt lesz - ne aggódjak, ő elintéz mindent. Ezzel visszaül a motorra, és elhajt.
Innen már gördülékenyebben haladnak a dolgok. A fickó hamarosan visszatér, majd nemsokára befut az első busz is (mert kettő van ám!), de kiderül, hogy ezen állóhely sem nagyon akad. Sebaj, röpke negyedóra múlva itt a másik, ezen már csak azt a szerencsétlent kell felébreszteni, aki a nekem szánt helyen alszik. Ébredés pedig legközelebb Mt. Abuban :-)
Mt. Aburól nincs sok mondandóm. A legunalmasabb hely, amit eddig Indiában láttam. A helyiek szerint ideális hely a mézeshetek eltöltésére - hát nem tudom, ha én feltétlenül ilyen hidegben óhajtanék... hmmm... nos, akkor vennék inkább egy kellő méretű hűtőládát, annak legalább később is hasznát veszi az ember. A ranakhpuri cella ehhez képest szolárium volt. A jain tamplomegyüttes sem valami lenyűgöző élmény. Találomra összehordott szentélyek nem túl idilli környezetben, ennyi az egész.
Nade a faragások! Hát igen... ezzel van egy kis gond. Persze, a faragások valóban felülmúlnak mindent, amit a homo sapiens márványból valaha is létrehozott. A baj csak az, hogy a művészek sajnos túllőttek a célon. Már a ranakhpuri díszítések is sokkolják az ember érzékeit, ez viszont olyan aprólékos, hogy egész egyszerűen képtelenség vizuálisan befogadni. Eleinte csak káprázik a szem, majd elzsibbad az agy, míg végül a szerencsétlen szemlélő anélkül szédül ki az épületből, hogy látott volna bármit is. A legjobb, amit tehetünk, hogy kiválasztunk magunknak egy tetszőleges, tízszer tíz centiméteres faldarabkát, és fél percig meredten nézzük. Figyelem! Szigorúan tilos körbenézni - a legjobb az, ha a fejét sem mozdítja túl hirtelen az ember. Ja, még egy apróság. Fotózni tilos :-)
Jodhpur, 2007. Feb. 15 (M)
Csapatunk Jodhpur városában egyesül ismét. Együtt tudjuk tehát Tomika újabb sikeresen betöltött évét ünnepelni, az erőd lábainál épült vendégfogadó teraszáról. Kitűnő kilátás nyílik a kék városra, a mögötte magasodó dombra és az azt ékesítő Umaid Bhawan palace messzi sziluettjére.
A palotát az ügyeletes maharaja építtette az 1930-as években, hogy munkát adjon a többéves szárazság károsultjainak. Birodalmát megerősíteni a többezer munkás és a 90.000 m2 kitűnő márványlap segítségével sem tudta - valahogy figyelmen kívül hagyta, hogy India függetlensége és a kiskirályok alkonya elérkezett. A palotát ezért jelenleg luxus turisták lakják. Maga a belépő többezer ruppó. Ezt mi megspóroljuk, hiszen szoba iránt érdeklődünk. A királyi lakosztály a maga 4000 US$/éjszaka árával felkelti az érdeklődésünket. Mivel viszont csak egy hálószoba van benne, meg se nézzük...
A maharaja belátta, hogy hatalmát csak demokratikus úton tudja valamelyest visszaszerezni. Lányát küldte a választásokba, de ezt is benézte. Az arrogáns liba helyett a lakosok Zafirát, szállónk tulajdonosát választották képviselőnek. Zafirának családja nincs, ezért a helyi muszlim árvákkal foglalkozik: iskolát épít nekik, csirkére hívja meg őket vacsira. Mindezek mellett pedig remekül sakkozik...
A város sikátoraiban bóklászva egy udvarban kisgyerekekre leszünk figyelmesek. Tanárnőjük beinvitál minket. A fegyelem kitörő örömbe csap át, melyet a nevelők botütései sem tudnak kordában tartani. Kilépünk tehát ismét az utcára, a kék házak közé.
A hagyomány szerint eredetileg a brahmin kaszt kívánta magát a kék színnel megkülönböztetni. Az igazi ok valószínűleg a festék termeszhangya-riasztó tulajdonságában keresendő :)
Egyik riksa-utunk alkalmával kifogjuk a város leggyorsabb és legvakmerőbb sofőrjét, kit Schumachernek nevezünk el. Húzza a gázt, amíg csak a jószág bírja. Semmilyen akadály nem tudja fékezésre késztetni. Az utcai blokádot képző két bika között robotpilótaként suhan át, kétkeréken előz a körforgalomban. Minden frissen érkezett turista összeszarná magát félelmében, mi viszont elengedjük magunkat és élvezzük az adrenalint. Shiva a hátsó ülésről mosolyog...
Osyan, 2007. Feb. 16 (T)
Úgy döntünk, hogy Jodhpur forgataga után Shivratri ünnepét egy csendes, nyugodt helyen töltjük. Osyan falucskája ideális helyszínnek tűnik - nincs messze, szép hindu és jain templomoknak ad otthont, ugyanakkor kellően unalmas porfészek ahhoz, hogy ne kelljen túl nagy felhajtásra és sok turistára számítani.
A falu valóban elképesztően nyugodt hely. Mindössze egyetlen fogadó és két étkezde található itt, így nem vesztegetünk sok időt a szállás keresésével. Már az ebéd utáni sétán is mi vagyunk a főattrakció - látszik, hogy errefelé nagyon ritkán látnak fehér embert. Csak egy kis csapat külföldivel találkozunk, őket is kisbusszal hozták ide Jodhpurból, és még naplemente előtt le is lépnek.
A délutáni pihenő végeztével templomnézőbe indulunk. A legfontosabb, legnagyobb szentélyegyüttest Durga tiszteletére emelték - ő Shiva isten női aspektusát kéviseli: kegyetlen, vérszomjas alakja Kali néven ismeretes. Temploma nagy, rozsdavörös kőből emelt épület egy domb tetején. A hosszú lépcsősor megmászása után egyből a szentélyben találjuk magunkat. Rövid imádság, illetve füstölők elhelyezése után körbejárjuk a központi szentélyt, melyet több kisebb torony és tágas teraszrendszer vesz körül. Az egyik torony kupolája fel van állványozva, a munkások épp a faragások javításán dolgoznak. Felkapaszkodunk a bambuszrudakból összetákolt rácsozatra, és szóba elegyedünk velük. Elmondják, hogy a tornyok kettős kupoláit is mostanság tisztítják ki, ígyhát módunk van körülnézni odabent. Persze azonnal élünk az ajánlattal. Bár fejlámpát nem hoztunk magunkkal, a kamera apró autofókusz-ledje is megteszi: arra épp elég, hogy megvilágítsa az arcunkba repülő, riadt denevéreket, illetve a veszélyesen alacsony keresztgerendákat. Nagyon szűk a hely, néhol oldalazva is alig jutunk át. A kör megtétele után hunyorogva botorkálunk ki ismét a világosságra.
A naplementét a teraszról nézzük végig, közben helyi kisgyerekek népes csapatával vívunk állathang vetélkedőt - úgy látszik, nem vagyok elég ijesztő nekik, mert az Alien-t nem ismerik fel, helyette kakasra tippelnek. A vacsora után visszatérünk a szállásra meleg ruháért. A főtéren már nagyban folynak az esti ünnepség előkészületei: a Shiva-templom előtt hatalmas máglyát raknak szárított tehénlepényekből. Bár itt sem mindenki hindu vallású, a közösség ereje fontosabb, mint a felekezeti hovatartozás - a jainek, sőt a moszlimok is csatlakoznak a rendezvényhez, így minden család egy-egy tehénylepénnyel veszi ki a részét a közös máglyából.
Rövidesen meleg öltözékben, kipihenten térünk vissza az ünnepségre. Bár a faluban számos kisebb máglya is lángra kap, a főrendezvény kétségkívül a központi Shiva-templom körül zajlik. Aki csak él és mozog, tiszteletét teszi itt az este folyamán, hiszen a Shivratri a legfontosabb Shiva-ünnep az év során, Shiva pedig a legnépszerűbb istenség Indiában. A máglya körül magasba csapnak a lángok, a hangulat fergeteges. A templomban a főpap vezetésével áldozatot mutatnak be az Úrnak, melynek során a hívek bilva-levelekkel és virágszirmokkal hintik be a lingamot. Természetesen az egész falu nem fér el az apró szentélyben, ezért a jelenlévők túlnyomó többsége a téren ülve követi a szokás szerint alaposan túlhangosított rendezvényt. Mi is részt veszünk a rituáléban, és prasad-ot is kapunk. A mise alatt a máglya porig ég, és a hívek mezítlábasan, mantrákat és vallásos énekeket kántálva három kört tesznek meg a parázs körül. Csatlakozunk hozzájuk, és a hamuból mi is a homlokunkra kenünk egy adagot. Úgy tartják, hogy ez a hamu rendkívül jótékony hatással bír, gyakorlatilag ayurvedikus gyógyszernek számít. Sokan meg is isszák a vízbe kevert hamvakat, s kicsit sem zavarja őket a tény, hogy az tehénszarból keletkezett. Mint mondják, a tehén Shiva szent állata, ezért nyilvánvaló, hogy semmi károsodást nem okozhat a keverék az embernek :-)
Az istentisztelet és a máglyaünnep után egész éjszakás, zenés összejövetel következik. Ezen már csak a férfiak vesznek részt, nomeg a külföldiek :-) A közös zenélésből mindenki kiveszi a részét: akinek nem jut hangszer, az az énekszólamokat erősíti. Bár megható ismét látni a közösség és a hagyományok erejét, a fülsértő hangosítás sajnos hamar elűz minket a térről. A hangerő és a torzítás mértéke olyan erős, hogy képtelenség füldugó nélkül elviselni.
A fogadóba visszatérve elfogadjuk szállásadónk fiának meghívását egy teára. A fiatalember, akit Ashoknak hívnak, eléggé össze van törve, látszik, hogy örül a társaságunknak. Nem akarjuk faggatni bánatának okáról, de nem is szükséges: hamarosan saját maga rukkol elő tragikus történetével. Egy éve nősült, imádta a feleségét, boldog házasságban éltek. Az esküvő után tíz hónappal az asszony fiúgyermeket szült, és négy nappal később meghalt. Mindössze tizenhét éves volt... Ashok azóta teljesen összetört, nem tud aludni, a munkájába menekül. Mutatja az esküvői fotókat, és mi átérezzük fájdalmát: fiatal, csinos feleségével valóban szép pár voltak. Látszik, hogy vigasztalásunk nem ér el hozzá, ezért inkább eltereljük a szót a témáról, és a családjáról kérdezzük - a válasz újabb meglepetéseket tartogat...
Elképesztő az a dimenzió, amelyben az indiaiak a történetiséget kezelik. Lépten-nyomon megfigyeljük, mégis újra és újra elcsodálkozunk azon, hogy milyen természetességgel hatják át egy 5000 éves kultúra hagyományai a mindennapi életet. Lehet, hogy sok téren le vannak maradva a fejlett Nyugat színvonalától, de világképük kulturális beágyazottsága, stabilitása messze felülmúlja a mienkét. Ashok családtörténete szintén alátámasztja ezt a megfigyelésünket.
Mint mondja, családja 33 generáció óta, pontosan 1850 éve lakik Osyanban, s ez alatt az idő alatt a családfők mindvégig a falu főpapjai voltak. Apáról fiúra/unokára szállt a vallási tisztség, ami természetes is, hiszen ők az egyetlen brahmin család a helységben. A család természetesen ma is az évezredes hagyományoknak megfelelően együtt él, mindenki egy fedél alatt. Jelenleg 42-en vannak, ami megnehezíti ugyan az étkezések rendjét, más részről viszont sokkal fontosabb előnyökkel szolgál - így például (nehéz kimondani, de igaz) Ashok feleségének hiányát a fia nemigen fogja észrevenni, hiszen minden gyermek együtt nevelkedik. Itt is megtapasztaljuk, hogy a közösség érdeke előbbre való az egyén akaratánál, sőt érzelmeinél is; erre a legjellegzetesebb példa a házasság intézményének indiai formája.
Az indiaiak rendszerint nem maguk választják meg éltük párját - ez a feladat a szülők kötelessége. A legfontosabb tényező természetesen a partnerjelölt társadalmi helyzete, azaz kasztja. Emellett számításba veszik az alkasztot is (ez gyakorlatilag a családot jelenti tágabb értelemben), az illető anyagi helyzetét, a szülők foglalkozását stb. Elkészítik a pár horoszkópját, és részletes elemzésnek vetik alá az adatokat, amihez gyakran szakértő panditok segítségét is igénybe veszik. Szerelemről mindeddig szó sincs. Nem is lehet, hiszen a fiatalok általában csak azután találkoznak először, hogy az alapkérdésekben a szülők megegyeztek, és áldásukat adták a frigyre. Az érzelmek később sem játszhatnak főszerepet - a szülők döntése szent. A közösség érdekei és az idősebbek tisztelete előbbre való az egyéni vágyaknál, érzéseknél.
Ashok esete jó példa arra, hogy az ilyeténképpen elrendezett frigyből is kialakulhat boldog érzelmi kapcsolat a házastársak között. Az esküvői fotók nézegetése közben számos további apróságot tudunk meg az esküvők tervezéséről, a bonyolult aztrológiai és matematikai összefüggésekről, melyeknek köszönhetően egy adott hónapban az esküvőre alkalmas napok száma mindössze maroknyi - így egyetlen estén is tucatnyi tűzijátékot láthat a szerencsés utazó, ha jókor van jó helyen :-).
A családtörténetről Osyan történetére térünk át. Ashok ismét megdöbbentő természtességgel ad számot olyan eseményekről, amelyek többezer évvel ezelőtt történtek szülőfalujában. Mint mondja, a hely csak(!) 2500 éve viseli az Osyan nevet - ekkor alapították meg itt a modern jain közösséget, ami később innen terjedt szét Indiában. Bár manapság már kevés jain lakik errefelé, és a régi virágzó kereskedővárosból is csak egy apró porfészek maradt, néhány egykori hagyomány továbbra is változatlanul él - ezért például képtelenség hagymával vagy fokhagymával készített ételt rendelni...
Kolayat, 2007. Feb. 17 (T)
Osyanból Kolayat irányába robogunk a rajastháni sivatag végtelen pusztaságában. Rekkenő a hőség, a busz szokás szerint zsúfolásig telve, és az állandó rázkódás sem jelent már újdonságot. Egyedül a szokatlanul erős szél és a fejünk felett néha ijesztően alacsonyan elsurranó távvezetékek jutattják ezünkbe, hogy a busz tetején azért vigyázni kell :-) A nehézségekért viszont kárpótol a tökéletes, 360 fokos panoráma. A kanyarok eleinte életveszélyesnek tűnnek, és a rácsozatra kötött ócska bicikli pedálja is állandóan a vesémbe akad, de a vagányságért +5 pont jár!
A busz tetejéről jó messzire ellátunk: ideális pozíció az amúgy szegényes növény- és állatvilág megfigyelésére. Látunk itt sivatagi antilopokat, tevéket, és szentségelő rajasthániakat. Utóbbiak nemtetszését az váltja ki a leginkább, ha a messiásként várt busz egyszerűen továbbhajt. Pedig láthatják, már a tetőn sincs hely - majd talán holnap, fiúk :-) Szintén érdekesek a vasúti átkelők. Bár mindenütt van sorompó, nem bíznak 100%-osan az autósokban: a sínek felett gyakran látunk egy nagy vörös kendőt keresztben kifeszítve. Ez a jelzés a vonatnak szól, arra az esetre, ha véletlenül nem működne a sorompó... nyilván messziről is jól látszik, és mechanikailag is kellő elrettentéssel szolgál, úgyhogy a szerelvények csak csigatempóban merik megközelíteni.
Annyira belejövünk a guerilla-buszozásba, hogy akkor sem akarunk lejönni a tetőről, amikor megürülnek a helyek az utastérben. Hamarosan azonban át kell szállnunk, és az új járat majdnem üres, így sajnos szóba sem jöhet, hogy ismét a tetőn utazzunk :-(
Kolayat városárol nem tudunk sokat írni. Mostanában egymást érik az unalmasabbnál unalmasabb porfészkek. Egyszerű dharamsalaban alszunk, egyszerű étkezdében eszünk, és egyszerűen nem csinálunk semmit - mivel nincs mit. Kolayat létezéséről valószínűleg csak azért szerzett tudomást a világ, mert egy vakbuzgó földmérő csoport annak idején elkövette azt a szarvashibát, hogy bejelölték a térképen. Azóta nyilván buszokat is kénytelenek voltak szolgálatba állítani, sőt, még egy teljesen értelmetlen, 60 km-es, 2 megállós kisvasút is összeköti a települést Bikanerrel. A párhuzamos világokról szóló sci-fi novellákban olvashatunk hasonlóan valószínűtlen apró településekről.
Kolayat egyetlen érdekessége, hogy található itt egy tó a rajastháni sivatag kellős közepén, szintén igen valószínűtlen módon. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a hinduk, Pushkarhoz hasonlóan, rendkívül szentnek tartsák a helyet - ennek megfelelően alkohol nélkül vagyunk kénytelenek nyitott szemmel végigálmodni ittartózkodásunk egyetlen, végtelen hosszúra nyúlt napját. Hamarosan feladom a harcot, és a csalás eszközéhez folyamodom: a közismerten szigorú indiai biztonsági előírások és a lekiismeretes szerelőmunka gyümölcsét kihasználva élek a lehetőséggel, és a zárlatos villanykapcsolóból testemen keresztül cellánk vasajtajába vezetem a hálózati feszültséget. Az élmény úgy felvillanyoz, hogy már-már felszabadulok Kolayat bénító bűvöletéből, és egy pillanatra majdnem eszembe jut valami - de az érzés sajnos azonnal el is múlik. Eljátszom a gondolattal, hogy a nap hátralévő részét a kapcsoló és az ajtó között töltöm, de úgy érzem, ez nem lenne fair Monty-val és Alesya-val szemben, akik lelkiismeretesen tűrik a semmittevés kínját...
Az utcákat róva jól látszik, hogy mások is nehezen viselik az unalom szokatlanul erős lelki terhét. Vacsorához készülve hozzánk csapódik egy udvarias, de kissé furcsa indiai öregúr, aki meglepően jól beszél angolul. Kiderül, hogy Kanadából települt vissza szülőhazájába, életének utolsó szakaszát a spirituális fejlődésnek szentelve. Néha guru módjára próbálja osztani az észt, és kifejti, hogy Buddha szintjét már elérte, de tudja, hogy tovább is vezet még az út. Saját bevallása szerint két napja tartózkodik Kolayatban - nem tudjuk, hogy itt jutott-e el a végső stádiumba, de ez igen valószínűnek tűnik. Mivel bizonytalanok vagyunk abban a kérdésben, hogy fertőző elemeket is tartalmaz-e a Kolayat Szindróma, gyorsan lerázzuk az illetőt - viszont szívből drukkolunk neki, hogy ki tudjon szabadulni az ördögi atmoszférából.
Úgy döntünk, hogy elménk épségének megőrzése érdekében korai alvásba menekülünk - alapos önszuggesztióval véssük az agyunkba, hogy MÁSNAP ÉBREDÉS UTÁN AZONNAL TÁVOZNI KELL INNEN! Csak remélni tudjuk, hogy reggelre még megmarad a program a fejünkben... az istenek kegye folytán ez így is történik. A sikeren felbuzdulva bátor lépésre szánjuk el magunkat: még egy félórát itt töltünk azért, hogy a faluházán kiváltsuk a hitelesített indiai rézbaszó oklevelünket (ez már amúgy is nagyon időszerűnek tűnik). Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az itt eltöltött nap okán kiérdemeltük a címet, mégsem kapjuk meg a tanúsítványt - a faluháza érdektelenség okán határozatlan időre bezárt :-) El innen, de nagyon gyorsan!
Deshnok, 2007. Feb. 19 (M)
Deshnok falujába ugrunk el, hogy megnézzük a híres-hírhedt patkány templomot. Egy kevéssé érdekes épületben patkányok rohangálnak fel és alá, egymással játszadoznak, bújócskáznak a patkánylyukakban, de legfőképp a tejes bödön tartalmát szürcsölgetik.
Biztos többet tudna írni a helyről olyasvalaki, aki a patkányokat gyűlöli vagy imádja. Számunkra közömbösek, csakúgy, mint a templomuk.
National Research Centre on Camel, Bikaner, 2007. Feb. 19 (T)
A patkánytemplomot gyorsan sikerült kipipálnunk, így marad időnk még egy attrakció megtekintésére. A Bikaner közelében fekvő Tevekutató Intézetre esik a választásunk - ez az intézmény a maga nemében egyedülálló az egész világon.
Rajasthan a tevék hazája Indiában - errefelé a sivatagi négylábú a legfontosabb haszonállat. Általános feladatuk természetesen a teherszállítás: az apróbb falvakban jóval több tevefogatot látni, mint autót, motort és buszt együttvéve. A jellegzetes, kétkerekű alkalmatosságok a sódertől kezdve a gyümölcsökön át emberekig bezárólag mindent szállítanak. A teve emellett hátasállatként is szolgál, azaz a sivatagi közlekedés hagyományos eszköze. Manapság nemcsak helybelieket, de turistákat is nagy számban szállítanak tevék: az ún. teveszafárik a rajastháni turizmus legfontosabb attrakciói közé tartoznak.
Bár mindeddig rendkívül kevés magyarral futottunk össze Indiában, most mégis megtisztelő találkozással ajéndékoz meg minket a sors. A Belga zenekar új tagjával, MC West Side Terrierrel ismerkedünk meg a teveitató karám előtt. A művész rendkívül jópofa figura - mi is vicces kedvében találjuk, a látottakat rögtönzött rap-pel tolmácsolja, csak úgy peregnek ajkáról a rímek:
Mit kíván a Rajput Nemzet? Rajasthan Nemzeti Tevehajcsár Rappet!
Mit kíván a Rajput Nemzet? Sivatagos-gurgulázós Tevehajcsár Rappet!
Jó, jó, jó, szevasz, szevasz, szevasz, szevasz, brékó-brékó!
Itt a hajcsár beszél, a teveirányító!
Csak lököm az infót az állat mögül, de jobb lesz, ha nem kötsz belém,
Mer rád emelem a tevém arcát, vagy megoldozom a nyerged szárát!
Tudod a karavánban mögöttem százak állnak,
És én vagyok itt az óriási, sivatagi nagy király!
De az iga, az iga, az iga - a pálmafából faragott, otromba iga
A tökömet napok óta igen-igen nyomja.
Hátraszíjazom a sunyiba és benézek inkább a budiba...
Sápadtarcú állat, a sorára várhat -
Papírt akar a haver? Nekem ordibálhat!
Lesz*rom magasról a papírod! Húzz viszza Jaipurba, ha annyira akarod!
Ez itt teveszafari, nem a Grand Hotel! Ne szórakozz, mer itt nincs kivel!
Örülj, hogy sz*rhatsz, és nem kell hánynod, pedig a tevém a kajáddal gurgulázott...
Nem ízlik az étel, sok benne a homok?
Tetszik, vagy nem - ez van, ezt kapod!
Tőlem akár éhen is halhatsz!
Nem te leszel az első ilyen balf*sz!
Hogy büdös a tevém? Hát ne szagold a farát!
Adjál neki puszit, legyél inkább barát!
Ha szerencsés vagy, megúszod a gurgulát...
De ha nem, akkor óvjon az Isten!
Mer még egy ilyen nyálas turbina nincsen!
Fröcsköl a bél a szőrös arcból,
A lelkedbe jó mély sebeket karcol!
A gurgulától kavarog a gyomrod -
A vacsit mindjár az ingeden hordod...
Nos, bár mélyen tiszteljük a Belga zenekar tagjainak verbális adottságait, egy idő után a spontán rappelés is unalmassá válik, úgyhogy elköszönünk az MC-től, és további szép sikereket kívánunk neki a színpadon... Hajrá, West Side Terrier!
Bikaner, 2007. Feb. 20 (M)
Bikaner egy átlagos rajashtani város a sivatagban, a maga erődjével, díszes haveli épületeivel, jain templomaival és zajos esküvőivel. Az utcán a szokásosnál több tevefogattal találkozunk szálláskeresésünk alkalmával, amit ezúttal együtt végzünk.
Nincs szerencsénk, nem találunk megfelelő szobát. Megismerkedünk viszont egy idős francia asszonnyal az utcán, aki kisvártatva bemutat egy fiatal suhancnak. A srác ajánl egy jó hotelt és javasolja, hogy hivatkozzunk Vinod-ra és árengedményt kapunk.
A Marudhar Heritage hotel tényleg jó, túl jó, ilyen luxust eddig még nem engedtünk meg magunknak. Vinod neve és egyéb érvek a lakosztály árát végül a felére szorítják, ami már a mi pénztárcánknak is megfelelő. A főnök és beosztottjai végül mégis a megbeszéltnél többet kapnak fizetségként, mert kedvességüketvaskos borravalóval honoráljuk.
A francia hölgy, Natacha vacsorára invitál minket. Míg az étel készül, megtudjuk, hogy francia nyelviskolát működtet (ó, az örök imperializáció!), helyi családokat lát el élelemmel, a taxisoknak ruhát oszt, nemzetközi sakkversenyt rendez turistacsalogató céllal, illetve begyűjtütt nylon-zacskókat vásárol fel, és így számos tehenet ment meg a székrekedés általi haláltól.
Mindezt saját pénzből, illetve adományokból finanszírozza. Mi is bedobunk a kasszába, továbbá odaajándékozzuk ritkán használt dolgainkat, mint pl. az útikönyvet és az összes gyógyszerünket.
Az étel ízletes, a rum is jól csúszik, további szórakozást pedig a középkorú, francia, ostoba és arrogáns házaspár nyújt. Elmesélik ugyanis, hogy csak néhány hétre jöttek Indiába, és a maradék hat napot teveszafarin szeretnék tölteni a sivatagban.
Gyakorlatlan fülnek ugyan szépen hangozhat az ötlet, a helyi asztaltársaság szószólója, egy rendőr viszont megpróbálja lebeszélni őket: halál unalom az egész, mindennap ugyanaz a kaja, hideg az éjszaka és büdös a teve. Max három napot javasolnak.
A franciák nem adják fel tervüket, mondván, hogy szükségük van egyedüllétre és nyugalomra. Erre a rendőr: Indiában soha nem vagy egyedül, még a sivatagban sem. Ha egyedül vagy, odajön egy rendőr és megkérdezi, mit csinálsz itt egyedül.
Ezt a kijelentést mi is igazolni tudjuk. Főbb nehézségeink közé tartozik egy félreeső helyet találni, ha hív a természet...
Tom másnap ismét összefut a szimpi rendőrrel, aki bemutatja neki "felljebbvalóját", a helyi keresztapát, ki Vinod-ként mutatkozik be. Tom említi, hogy ismeretlenül is őrá hivatkozva csökkent a hotelszobánk ára. "Igen, tisztelnek" - válaszolja a főnök szerényen - "a turista business-ben utazom." Elég jól beszél németül, tudását kizárólag németajkú utazóktól szedte össze. A város minden második taxisát személyesen ismeri, napjait pedig békében és bőségben éli.
Jaipur, 2007. Feb. 21 (T)
Jaipur az egyik legundokabb város, ahol valaha is megfordultam. Rossz emberek, rossz energiák, rossz élmények. Nem is fecsérelek rá sok szót...
Már érkezésünk is katasztrofális: kis híján megfagyunk az éjszakai vonaton, a becsukhatatlan ajtóknak és ablakoknak köszönhetően pedig minden irányból szakad ránk a huzat és a por. Végül nagy nehezen tudunk csak elaludni, de sok pihenésre nincs lehetőség. A vonat, meghazudtolva minden eddigi tapasztalatunkat, a vártnál jóval korábban éri el Jaipurt. Már fél órája az állomáson vagyunk, mire véletlenül felébredünk, és kapkodva kell elhagynunk az éppen indulni készülő szerelvényt.
Hajnali ötkor persze még nincs lehetőség szálláskeresésre, meg kell várnunk a reggelt. A majd másfél órás portya természetesen eredménytelen, mindössze egyetlen információval leszünk gazdagabbak: minden rohadt drága. Végül a pályaudvaron veszünk ki egy átlag alatti színvonalú szobát, a változatosság kedvéért a szokásos ár kétszereséért. Ráadásul pénzben nem lehet kifejezni azt a stresszmennyiséget, amit a retardált személyzettel való állandó küzdelem okoz ittartózkodásunk ideje alatt. Már jócskán benne járunk a délelőttben, mire első városnéző körutunkat megkezdjük a szmogban.
Jaipurt a turisztikai ipar fellengzősen a "Pink City" névvel illeti, mondván, hogy az óváros épületei egységes rózsaszínben tündökölnek - hát ebből semmi sem igaz. A szín leginkább a míniumvörös egy különösen rusnya árnyalata, gondolom, ezt sikerült a legolcsóbban kikeverni annak idején. A városban jól érződik a hindu-muszlim szeparáció hatása: néha egyazon utca két oldalán is meglepően eltérő az atmoszféra. A muzulmán negyedbe egyszer megyünk csak be, hogy a híres elefánt-kerületet megtekintsük - információink szerint itt található az elefánthajcsárok szállása, az istállókkal együtt. Minden bizonnyal igen érdekes városrész, csak sajnos elefántok nincsenek. Cserébe szép élményekkel gazdagodunk itt is: a hányinger kerülget folyvást az utcahosszan kipakolt állatbelsőségek és bölényszecska láttán, és nyugtalan érzést kelt a lakosok gyanúsan fürkésző tekintete is. Az utcagyerekek szintén próbára teszik az idegeinket, már-már tettlegesen kell fellépnünk, hogy végre lekopjanak - ez persze nem veszélytelen dolog. Így hát gyorsan megkeressük a kiutat a mohamedán fertályból... A hindu oldalon ezzel szemben nyugalom, jó kedély, mosolygós arcok és finom füstölőillat fogad.
Jaipur fiatal város, mindössze 280 éve alapították, így szerencsére nem kell hosszú időt tölteni a turisztikai nevezetességek megtekintésével - mi csak a a két legfontosabbat keressük fel. Az első a Szelek Palotája, vagy helyi nevén Hawa Mahal. Rózsaszín (ez most tényleg az!), barokk, giccses palotakomplexum, képeslapnak éppen jó. Tőszomszédságában található a városalapító maharaja tudományos életműve, a Jantra Mantir nevű kültéri csillagász obszervatórium. Leginkább egy márványborítású freestyle gördeszka-pályára hasonlít, egyedül a bömbölő hip-hop, a skaterek és a terjengő fűszag hiányzik az összképhez. Van itt minden, amit csak extrém sportoló kívánhat: titusz-félcsövet formázó aszcendensmérők, akadálypályának beillő zodiákus sorozat, szaltópadkénkt használható szextánsok és két bungee-toronynak is alkalmas holdfázis-megfigyelő emelvény. Extrém pörgéseket lehetővé tevő tavaszpont-követők, deklinációs oszlopok, valamint profi, döntött napóra egészíti ki a repertoárt. Egyedül az elsősegélynyújtó ügyelet hiányzik. Mi úgy látjuk, hogy a helyszín üzleti kihasználtsága még nem kiforrott: egyelőre jelképes belépti díj (5 Rs), illetve borsos fényképezési díj (50Rs) alapozza meg a bevételt. Ez két okból is kellemetlen: egyrészt a jegy nélkül fotózók könnyen lebuknak, sőt, még kidumálni sem tudják magukat - a legdrágább képek készültek itt, kőkemény 3 db :-( Másrészt a komplexumban tényleg sokkal komolyabb lehetőségek rejlenek. Ha végre arra használhatnák a helyszínt, amire az Isten is teremtette, akkor pl. az X-Games extrémsport gála közvetítési díjaiból akár egész Jaipurt újra lehetne festeni egy humánusabb színnel, s ez még csak a kezdet. Szép dolog a hagyománytisztelet, de a maharaja utódja is haladhatna a korral, és tehetne ésszerű engedményeket a turizmus fellendítése érdekében. Képzeljünk csak el például egy éjszakai freestyle gördeszkás bemutatót, ahol a sportág legjobbjai a csillagjegyeket, illetve égitesteket idéző, lézerekkel megvilágított jelmezben, gondos pirotechnikai és zenei körítés mellett mutatnák be haláltmegvető ugrásaikat! Csak úgy dőlne a $$$! WEST SIDE MAHARAJA!
Sajnos a grandiózus tervekről szőtt álmainkból gyorsan visszarángatnak a földre a pitiáner üzleti ügyek. Lépten-nyomon lenyúlással találkozunk. Majdnem összeverekedünk egy riksással, állandóan szólnunk kell a visszajáró miatt, és egyszer durván lenyúlnak 400 rúpiával!
Az incidens a legdurvább eset, ami velünk eddig Indiában történt. Lefekvés előtt az utolsó sört vesszük meg a pályaudvarral szemben, röviddel záróra előtt. Az eladó gyanúsan nyájas, erőltetett jópofizása rosszat sejtet. A sör megvétele után megkérdi, nincs-e nagy bankjegyünk (500-as vagy 1000-es), mert a nap végére túl sok aprója gyűlt össze, szívesen beváltaná. Itt már kapcsolnunk kellett volna - Indiában mindenki állandóan aprót akar, mert rengetegszer probléma a nagyobb bankjegyek váltása. Soha nem hallottunk még olyat, hogy valaki az aprótól akart volna szabadulni. Innentől a már jól ismert Kígyó utcai arab trükk következik: az illető leszámolja a pénzt, amiből előzetesen egy bankjegyet kivesz, majd átnyújtja az áldozatnak. Az megszámolja a kapott köteget, és konstatálja, hogy hiányzik egy bankó. A tettes visszakéri az összeget, újból megszámolja, bólint, majd látványosan hozzácsapja a hiányzó bankjegyet - és a kabátujjából egy jóval kisebb értékű pénzköteget varázsol az asztalra. A szerencsétlen áldozat természetesen ekkor már nem számolja meg újra a pénzt, hiszen minden a szeme előtt történt.
Pontosan így húznak le minket is 400 rúpiával. Csak félórával később vesszük észre a dolgot, s első reakciónk a féktelen agresszió és bosszúvágy. Szerencsére az esztelen düh hamar elpárolog, s utunk így a rendőrséghez vezet. Előadjuk a panaszunkat, s a rend őrei készségesen segítenek is nekünk. Visszakísérnek az alkoholbolthoz, ami közben bezárt ugyan, de a tulaj mégiscsak hamar előkerül valahonnan. Bár nem ő vert át minket, valószínűleg tudja, melyik kollégájáról lehet szó. Nem is nagyon firtatja a részleteket, s megtéréti a kárunkat.
Ugyan a történet szerencsésen végződik, Jaipurban mégsincs maradásunk. A rossz közérzet továbbra is mindenütt kísért. Hármunk közül Alesyában éltek a legnagyobb várakozások Jaipurral kapcsolatosan, most mégis ő hagyja el elsőként a várost. Egyrészt amúgy is el kell válnunk, mert Montyval pár nap múlva Guru Ji-hez indulunk Yamuna Nagarba, ahova a lányt nem tudjuk magunkkal vinni. Másrészt pont most találkozott össze németországi barátaival, akikkel megnézheti Jaisalmert és Pushkart is, ahol mi már korábban jártunk. Búcsút veszünk tehát, abban a reményben, hogy valahol máshol Indiában még találkozunk. Mi is összepakolunk és egy rövid kirándulást teszünk a közeli erődbe, hogy azután végre magunk mögött hagyhassuk ezt az átkozott várost...
Amber, 2007. Feb. 23 (M)
Jaipur városában és környékén öt erőd található. A legjelentősebb közülük Amber faluja fölött épült.
A buszból kiszállva gyönyörű látvány tárul szemünk elé. A hegygerinceket védőfalak és tornyok csipkézik, alattuk a hegyoldalban a felső erőd, valamivel lejjebb pedig maga az Amber erőd és palotája. Az odavezető úton elefántok sora kígyózik felfelé és lefelé, a völgyben pedig egy nagyobbacska pagoda, halastó és igényesen gondozott kert. Az út mellett számos turistabusz parkol, szállítmányuk pedig éppen elefántért áll sorba.
Virágzik az üzlet, a néhány száz méter kaptató fejenként 800 Rs-be kerül elefántháton. Egy turista sem hagyja ki az élményt. Az ügyből az elefántok kerülnek ki vesztesen, akik egész nap szappant szagolva caplatnak a hegyre fel és le. Vezetőjük gyakran durva botütésekkel nógatja őket a 3 km/h túllépésére.
Beállunk az elefántok közé, és gyalog vágunk neki az emelkedőnek. Néhány perccel később már a palotában is vagyunk. Az épület és a mögötte tornyosuló erőd művészileg nem sok érdekességet rejt, leszámítva az építészeti bravúrt, mely az egész komplexumot hosszabb és rövidebb folyosókkal, alagutakkal és lépcsőkkel szövi át. A bolyongásba belefeledkezve egy üvegfal belső oldalára jutunk, mely az értékes falfestményeket választja el a turisták tömegétől. Integetünk nekik, és mosolyogva, türelmesen kivárjuk, míg mindegyikük elkészíti fotóját :)
A palota legszebb része az uralkodó hálóterme. A falakat különböző mintákat formázó, domború tükrök díszítik, pazar gazdagságról adva tanúbizonyságot.
Felcaplatunk a második erődbe a fárasztó, meredek úton. Turistákat itt nem látunk, de nagyon mást se. Az erőd falai nagyrészben csak tágas tereket és teraszokat rejtenek. A kevés épület jelenleg 2 halál unalmas múzeumnak, egy vendéglőnek és egy kiállításnak ad otthont. Vasrács védi az egykori népviseletet és -szokásokat bemutató, kissé eltorzult arányú, porlepte szalmababákat. Az egész erőd hullaszagot áraszt. Az élet fel-felcsillanó szikrái mintha nem találnák a helyüket: a hirtelen felhangzó, zenés-táncos bábszínházhoz sikítva rohannak a semmiből előbukkanó gyerekek. Az ásító terek között bíborszőnyeg feszül, mellette díszbe öltöztetett komornyikok és elefántok várakoznak, ki tudja, mióta és mire.
A vár falairól viszont pompás kilátás nyílik a falura és a völgy távoli torkolatára, melybe Jaipur elővárosa hömpölygő szennyvízként befolyik. A várfal szomszédságában áll az ágyúöntöde és az ott készült, Tom névre hallgató, több megatonnás ágyú. Állítólag a 100 kg lőpor 32 km távolságba repíti a lövedéket. Tom barátunkat büszkeséggel tölti el, hogy már akkoriban előre látták az eljövendő Tom-lingam jelentőségét és méretét :)
Bharatpur, 2007. Feb. 25 (M)
Bharatpur csendes, poros kisvároskájának erődjét érdeklődés hiányában nem tekintjük meg. A közelben elterülő madárrezervátum miatt vagyunk itt, mely hajdani útikönyvünk szerint indiai utunk legszebb élménye lehet.
Még mielőtt kifizetnénk a vaskos belépti díjat, összeismerkedünk egy fiatal párral, akik lehangolva mesélik, hogy a hotel kertjében teázva több madarat láttak, mint egész nap a nemzeti parkban.
Így hát az idő nagyobb részében inkább a Guru Ji-vel való találkozásra készülünk. Hajunkat leborotváltatjuk, dolgainkat rendbetesszük. Megesszük az utolsó rántottánkat és leöblítjük az utolsó sörrel.
Noorgarh, 2007. Feb. 26 (T)
Extrém korán, háromnegyed ötkor kelünk fel, hogy elérjük a fél hatos buszt. Letaglóz a fáradtság, mégis izgalommal várjuk a nagy találkozást - Guru Ji Delhiben vár minket. Az elkövetkező napokat vele töltjük majd, hogy jógát tanuljunk tőle.
A viszontlátás öröme feledteti a kimerítő buszozás fáradalmait, s az autóban ott folytatjuk a beszélgetést Guru Ji-vel, ahol annak idején a vonaton abbahagytuk. Mindeközben Noorgarh apró faluja felé robogunk, hogy felkeressük Swami Somanandát, Guru Ji lelki vezetőjét. Swamiji már nincs az élők sorában, de lelke természetesen továbbra is felügyeli a dolgok menetét, műve változatlanul virágzik.
Swami Somananda ashramja már működése fénykorában is egyedülálló volt Indiában. Manapság gyakorlatilag lehetetlen hasonlót találni. Az alapító élete derekán döntött úgy, hogy sprituális késztetésnek engedve visszatér szülőfalujába, és hátralévő napjait a szolgálatnak szenteli. Megépítette az ashramot, melynek falait soha többé nem hagyta el, és ingyen gyógyította a hozzá térő betegeket - embereket, állatokat egyaránt. Mind testi, mind lelki bajokra gyógyírrel szolgált, és apró, de virágzó közösséget teremtett maga körül. Soha nem gyűjtött vagyont és nem kezdett hittérítő tevékenységbe sem, ennek eredményeképp neve még hazájában is jobbára ismeretlen maradt. 2003-ban hunyt el, 95 évesen, de munkájának gyümölcsét továbbra is élvezheti bárki, akit a jószerencse ide vezérel.
Az ashram Noorgarh falucska határán kívül fekszik, gondosan felparcellázott termőföldek között. A földeken saját termesztésű gabonafélék és zöldségek nőnek, ezekből készülnek az egyszerű, de rendkívül ízletes és egészséges étkek a bentlakók és a vendégek részére. Még külön lucernatáblákat is látunk, hiszen a jó tejhez nemcsak gondtalan életű tehenek, de elsőrangú, tiszta takarmány is kell.
Az ashramról csak nehezen tudunk szavakban tudósítani - elvarázsolt, boldog, szent hely. Növények, emberek és állatok egyaránt Isten háborítatlan békéjét élvezhetik itt. Semmilyen lény nem érez félelmet, egyedülálló módon még a pávák is közel engednek magukhoz. Úgy érezzük, mintha a Paradicsomba látogattunk volna el...
Megismerkedünk Swamiji 102 éves feleségével, Mataji-vel, akiből még négy szélütés után is mérhetetlen életerő sugárzik: bár deréktól lefelé megbénult, továbbra is kiveszi a részét a munkából. Mosolya szívet melengető, s fogai egytől egyig oly tökéketesek és szépek, amilyet még életünkben nem láttunk. Orcája pirospozsgás, ráncok nem csúfítják.
Rövidesen találkozunk Swamiji és Mataji lányával is - szülei egyetlen gyermekeként most már ő irányítja az ashram ügyeit. Csak ősz haja árulkodik arról, hogy nem egészen fiatal már; arcbőre és fogai szépségét a legegészségesebb huszonéves modellek is megirigyelnék. Megdöbbentő hallani, hogy hetven is elmúlt...
Finom ebéddel vendégelnek meg minket. Az ízek olyan élvezettel olvadnak össze a szánkban, amilyet Indiában eddig még soha nem tapasztaltunk. Egy új dimenzió nyílik meg előttünk - nemcsak a lelkünk, de a testünk is jólesően nyugtázza a háborítatlan isteni harmónia áldásos hatását.
Az ebéd végeztével az ashram vezető orvosa meghallgatja a problémáinkat, és személyre szabott ayurvedikus gyógyszereket ír fel nekünk. Amíg munkatársai elkészítik az orvosságokat, körbejárjuk a kertet, ahol Swamiji életének megélt bölcsességei díszítik a falakat. Bár nehezen értjük a hindi és szanszkrit mondások hevenyészett fordítását, mindkettőnket elbűvöl a hely különleges kisugárzása, a mennyei béke harmóniája.
A körút végén Swami mauzóleumához járulunk rövid imádságra. A kapuhoz visszatérve átvesszük az elkészült gyógyszereket, prasad-ot kapunk Mataji-től, megköszönjük a vendéglátást és elbúcsúzunk. Szívesen adakoznánk, de egyetlen rúpiát sem hajlandók elfogadni. Még mindig elvarázsolva, áldott hangulatban távozunk India egyik alig ismert, mégis rendkívül szent helyéről.
Uchana, 2007. Feb. 27 (T)
Az ashramot elhagyva északi irányban robogunk India 1-es számú autópályáján. Haryana látképe eltér attól, amit eddig Indiában megszokhattunk. Az éghajlat itt hűvösebb, a növényzet is már-már a mérsékelt égövet idézi. Rizsföldeket egyáltalán nem látni, pálmafákat is alig; cukornád- és búzatáblák uralják a mezőgazdaságot. A föld errefelé igen termékeny, és a lakosok többsége jólétben él. Még az apró falvakban is többnyire takaros, nagy házakat látunk; az Indiára jellemző szegénységgel itt ritkán találkozik az ember.
Az éjszakát Guru Ji rokonainál töltjük egy Uchana nevű apró településen. Vendéglátóink kedves, szeretetteli emberek, és kitüntetett tisztelettel fogadnak. Jómódú farmerek: nagy földbirtokkal és állatokkal rendelkeznek, még lovuk is van. Két éttermet is üzemeltetnek az autópálya mellett - ezek olyan busás hasznot hajtanak, hogy a földeket már nem is maguk művelik, hanem bérbe adják más gazdálkodóknak.
A vacsora ismét elvarázsolja érzékeinket, a házi koszt össze sem hasonítható azzal, amit étteremben kap az ember. Finomabbnál finomabb fogások várnak ránk, ilyen jót csak egyetlen egyszer ettünk eddig - pár órával korábban, a Somananda Ashramban :-)
A korai kelés és hosszú autózás megteszi a hatását: percek alatt mély álomba zuhanunk. Az új nap rövid családi jógával indul, majd együtt megreggelizünk a család egyik éttermében. Bár ez szigorúan véve nem házi koszt, a minőségre itt sem lehet panaszunk. A reggeli után rövid sétát teszünk a gyerekekkel: körbejárjuk a farmot, majd a közeli tóra indulunk egy kis hajókázásra. Útközben megmutatják az iskolájukat is, s ennek kapcsán egy szomorú történetet mesélnek el.
Kalpana Chawla, India második űrhajósa innen pár kilométernyire, Karnal városkájában született, és gyermekként ugyanebbe az iskolába járt. Később az Egyesült Államokban telepedett le, és a NASA kötelékébe lépett, de szülőhazájáról sohasem feledkezett meg. A helyiek is nyomon követték sorsát, és sikerei őket is büszkeséggel töltötték el. Gyermekek ezreinek szolgált példaképül, s általános tisztelet övezte.
A srácok elmesélik, hogy a Columbia űrrepülőgép 2003-as misszióját is figyelemmel kísérték, hiszen Kalpana is a legénység tagja volt - második repülésén vett részt. Február elsején, a landolás közvetítésekor az egész iskola felsorakozott, és dalolva várták hősük visszatérését. Nehéz elképzelni azt a mérhetetlen szomorúságot és csalódást, amikor a többszáz lelkes kisgyerek szeme láttára a Columbia felrobbant, és Kalpana hat társával együtt szörnyethalt... Az emlék még négy év távlatából is könnyeket csal a gyerekek szemébe.
A szomorúságot hamar elűzi a vizibiciklizés - a gyerekhad két hajóra oszlik szét, és a szokásos üldözős-elfogós-fröcskölős mulatság kezdődik. Sajnos azonban kevés az időnk: hamarosan visszatérünk vendéglátóinkhoz, megköszönjük a szíves vendéglátást, elbúcsúzunk, és folytatjuk utunkat.
Röviddel Karnal elhagyása után Krukshetra városában teszünk egy hosszabb kitérőt. Itt található a hinduk egy vallási és történeti szempontból egyaránt fontos kegyhelye: az a csatamező, ahol a Mahabharata szerint Krisna (Isten egyik inkarnációja) Arjuna kocsisaként és barátjaként harcra bíztatta őt. Bíztatása terjedelmes erkölcsi-világnézeti kiselőadássá nőtte ki magát, melyet az utókor Bhagavad Gíta néven ismert meg. Ez a hinduk legszentebb könyve, a Védák sommázata, az Isteni Tanítás esszenciája. Mindenkinek melegen ajánljuk, aki a spirituális fejlődés rögös útjára lép. A hely maga kevéssé érdekes, néhány szentély mellett szellemvasútra emlékeztető élőképek mutatják be csata háttértörténetének fontosabb eseményeit. A színek kavalkádja Disneylandet idézi. A legérdekesebb látnivaló az a hatalmas víztank, amely a fő komplexumon kívül található, India legnagyobb vallási célú mesterséges tavai közé tartozik. Méretei lenyűgözőek, a benne található édesvíz meglepően tiszta.
Yamuna Nagar, 2007. Feb. 28 (T)
Első napunk virrad ránk Yamuna Nagarban. A város Haryana állam északi részén, a Himalaya déli vonulataitól 40 kilométerre fekszik. Csendes, nyugodt iparváros, széles utcákkal, sok fával, alacsony épületekkel. A hely ipari jelentősége kiemelkedő: itt található Ázsia legnagyobb cukornádfeldolgozó üzeme, illetve India legnagyobb vasútfelújító műhelye. Fontos még a vas- és rézfeldolgozó ipar, továbbá a furnérlemez-gyártás. Látnivalók, s ennek megfelelően turisták egyáltalán nincsenek - ittartózkodásunk alatt egyetlen fehér embert sem látunk. Ennek persze az az előnye is megvan, hogy koldusokkal, lehúzással sem találkozunk.
Mostantól napjaink minden percét Guru Jivel töltjük. A házában lakunk, szállásunk az emeleti jógaterem. Fűtés nincs, és az elhúzódó, szokatlanul hűvös tél roppant hideg éjszakákkal örvendeztet meg. Szerencsére nem kell sokáig fagyoskodnunk, hiszen minden nap hajnali 5:45-kor kelünk, hatkor már kezdődik a reggeli jóga.
Fürdés hideg vízzel, vödörből. Étkezés naponta kétszer: késő délelőtt (brunch), illetve este hét és nyolc között (vacsi). Cserébe nem eszünk sokat: kizárólag kevés szattvikus (friss, élő, isteni minőségű) étket veszünk magunkhoz. Az étvágy megzabolázása eleinte nagyon nehezen megy, de elengedhetetlenül fontos a helyes étkezési kultúra kialakításához, ráadásul a jóga alapvető elemét képező testi-lelki önkontroll gyakorlására is ideális.
Időnket 100%-ban Guru Ji mellett töltjük. Mindenhová követjük, és ő megtesz minden tőle telhetőt, hogy imeretségi köréből minden fontos személynek bemutasson. Szinte családtagokká válunk, ami jó alkalmat ad arra, hogy a hinduk családi és közösségi életét belülről, testközelből figyelhessük meg. Meghívásokban, kirándulásokban nincs hiány, de ennek nagy ára van: szabad időnk egyáltalán nincs, és gyakorlatilag a szabad akaratunkról is le kell mondanunk. Életünket Guru Ji kezébe helyezzük: ő dönti el, mikor, mit, hogyan csináljunk. Az alázat, az egyéni akarat feladása szintén elengedhetetlen része a spirituális fejlődésnek, de gyakorlása igen nehéz, és próbára teszi az ember kitartását.
Yamuna Nagar, 2007. Mar. 3 (T)
Az első VIP élményünk a hétvégi sikh ünnepségen ér minket. Megszoktuk már, hogy Guru Ji mindenhová bejáratos Yamuna Nagarban, de ilyesmire nem számítottunk. A reggeli után magához rendeli kedvenc tanítványait, és együtt indulunk a közelben található Gurudwarához, azaz sikh templomhoz. Ma van a Hola Mohalla, azaz a sikh holdnaptár szerinti újév napja. A sikh-ek hagyományőrző ünnepséget tartanak ezen a napon, melynek központi eleme a közösség ún. gatka csapatainak vetélkedője. A gatka harcművészeti bemutató, amely csoportos és egyéni formában eleveníti fel az egykori rettenthetetlen sikh katonák harci tudását, korhű jelmezekben, igazi fegyverekkel.
Már javában zajlik az esemény, mire megérkezünk a templomhoz. Többszáz, talán ezernél is több ember ül már a Gurudwara udvarán, illetve a környező épületek teraszain. Rekkenő a hőség, nem tudjuk, miként fogunk órákat végigülni a napon. Guru Ji eltűnik egy percre, majd miután ismét előkerül, a VIP emelvény felé terel minket. Egy pillanat múlva már a színpadon találjuk magunkat, a közösség legtiszteletreméltóbb vallási vezetői, idős szakállas tótumfaktumok mögött. Egyrészt örülünk a kényelmes, árnyékos ülőhelynek, mert innen mindent jól látni - másrészt viszont a hatalmas turbánok közül kilesve riadtan méregetjük a színpad előtt ólálkodó fotósok és tévések hadát. Ugye ők nem látnak minket?
Sajnos nem sokáig maradunk rejtve. Guru Ji megkér, hogy nevünket és foglalkozásunkat jól olvashatóan írjuk fel egy cetlire, majd ismét eltűnik. Két perccel később a bemondó felállít minket, majd brazil sportriportereket megszégyenítő lelkesedéssel mutat be az ámuló sikh gyülekezetnek:
"katavamino Monty Ji szoftverendzsinirnam gulakhavi Germaniví tokala... o Tom Ji juniverziti lekcsürerke matemativnam do Hungariví ranadeke..."
Megszeppenve nézünk farkasszemet a tucatnyi fényképezőgéppel, TV-kamerával, illetve a mintegy kétezer ránk szegeződő szempárral. Igyekszünk mosolyt erőltetni az arcunkra, félénken integetünk, és észre sem vesszük, hogy elfelejtettük levenni a napszemüvegünket. Pár másodperc múlva leülünk, de hamarosan újra felharsan a nevünk: kiderül, hogy az illusztris európai vendégek bemutatása még nem ért véget, úgyhogy még két további percig kell állnunk a fürkésző tekintetek kereszttüzét.
A díszvendég szerepére nem voltunk lelkileg felkészülve. Most már sejtjük, mit érezhetett Bill Clinton Sepsiszentgyörgyön :-) Szerencsére a továbbiakban már nem terelődik ránk a figyelem, így nyugodtan tudjuk fotózni a bemutatót, amikor csak megfelelő kilátás nyílik a turbánok közül. A díszes jelmezek, furcsa fegyverek és akrobatikus formációk kavalkádja gyorsan megtölti a memóriakártyákat.
A műsor érdekes, de sajnos a 15 csapat mind rendkívül hasonló bemutatóval készült az ünnepre, úgyhogy a harmadik után már nem sok újdonságot látunk. Az élmény mindenesetre így is életre szóló marad: Monty Ji és Tom Ji először egy sikh gurudwarában szembesült a VIP-lét megpróbáltatásaival...
Yamuna Nagar, 2007. Mar. 4 (T)
Egy ünnepnap nem elég egy hétvégére, így a Hola Mohalla másnapján máris a Holi fesztivál forgatagába csöppenünk. Ez a hinduknál a megbocsátás ünnepe, melynek során színes festékekkel szórják-fújják-fröcskölik be egymást. Meglehetősen veszélyes ilyenkor az utcára merészkedni, aki megpróbálja, nem ússza meg nagymosás nélkül a dolgot. Mi szerencsére Guru Ji védelme alatt állunk, de a biztonság kedvéért még résnyire sem tekerjük le az autó ablakait.
Guru Ji feleségének szüleihez hajtunk délelőtti teára. Átesünk az obligát, szerencsére minimális mértékű festékmaszatoláson - leginkább NDK Winnetou-filmek indián hőseire emlékeztetünk így, azzal a különbséggel, hogy nem tűzünk tollakat a hajunkba (nemcsak tollunk, de hajunk sincs). Az utcákon mindenütt, minden lehetséges fegyverrel, valamennyi kaliberből szórják a festéket az ünneplők: van itt vízipisztoly, pump-action víziágyú, festékes vízzel töltött ballonok, illetve marékkal dobálható festékporos gránátok - így természetesen az autó is megkapja a magáét. Az utcakép a Disney stúdió fénykorát idézi: rajzfilmfigurákra emlékeztető, a szivárvány valamennyi színében pompázó arcok, vízipisztollyal masírozó hupikék törpikék, piros öszvérek, zöld kutyák és Milka-tehenek. Majdnem minden üzlet zárva, persze a festékboltok egész nap nyitvatartanak, ma realizálják az éves bevétel nagyobbik felét. A mosodáknak ugyanerre még egy napot várniuk kell :) Vicces látvány, be kéne vezetni valami hasonlót Magyarországon is...
Megtudjuk, hogy az ünnep hevében ilyenkor még olyanok is alkoholhoz nyúlnak, akik ezt máskor soha nem tennék meg. Egyes becslések szerint ezen a napon India felnőtt férfi lakosságának kb. 40%-a leissza magát. Ez hatalmas szám egy olyan társadalomban, amely hagyományosan nem tűri meg a tudatmódosító szerek használatát. Persze a többség ragaszkodik az ősi elvekhez, és nem enged a romboló nyugati befolyásnak.
Akadnak olyanok is, akik a hagyományok tiszteletét az ünnep okán megtoldják némi extra patriotizmussal. Ilyen szellemben telik az a gyűlés is, amelyet az RSS - egy India-szerte működő hazafias szervezet - helyi csoportja rendez. Guru Ji és felesége lelkes támogatója a körnek, bár megvallják, hogy néha bizony szélsőséges felhangok is megjelennek az amúgy pozitív lelkületű egyesületben :(
Vegyes érzelmekkel vagyunk kénytelenek nyilatkozni az estéről. Egyrészt jó látni, hogy a hazafias érzelem, a hagyományőrzés és kulturális felelősségérzet milyen hatékonyan tud működni a helyi csoportok szintjén. Ismét megtapasztaljuk, mennyire fontos az az összetartó erő, amely Indiában egyaránt áthatja a családokat és kis közösségeket. Szeretet és tisztelet dolgában van mit tanulnunk ezektől az emberektől, ha egy egészségesebb társadalmat és valóban működő civil szférát szeretnénk létrehozni Magyarországon...
Másrészt viszont hihetetlen erőpróbát jelent bimbózó VIP-lelkünknek a műsor, amely érdekesség terén helyenként még a Budapest TV reklámblokkjait is alulmúlja. Hamisítatlan taktapölöskei kultúrház-hangulat, gagyi vetélkedők, hallgathatatlan zene, lélekölő unalom. Az est díszvendégeiként (lassan már megszokjuk) persze uralkodnunk kell magunkon - ugyan az egyetemi évek alatt megtanultunk nyitott szemmel aludni és csukott szájjal ásítani, ez még nekünk is sok. Be kell vetnünk a frissen tanult jóga-technikákat is, hogy elkerüljük a botrányt: légzésfigyelés, az érzékektől való elszakadás, önvizsgálat, önuralom és alázat gyakorlása segít túlélni az estét. Szerencsére nem mi vagyunk az egyedüli szenvedő alanyok - nyolc óra felé láthatóan már a jelenlévők többsége komoly gondokkal küzd, erre utalnak a lavinaszerűen kialakuló ásításhullámok is. Hirtelen azonban mozgolódás támad a terem sarkában: KAJAOSZTÁS!!! Mert azt persze mondanunk sem kell, hogy az RSS sem bíz mindent a hazafias érzületre - az ingyenes ünnepi vacsora szintén fontos motivációs faktor... Így a kecske is jóllakik, és a káposzta is elfogy :)
Chandigarh, 2007. Mar. 6 (T)
Látogatást teszünk Chandigarhban Guru Ji egy idős barátjánál. Chandigarh érdekes város: egyszerre fővárosa Punjab és Haryana tartománynak, de jogilag nem tartozik egyikhez sem - Delhihez hasonlóan ún. uniós területet képez az országban (India az USA-hoz és Németországhoz hasonlóan szövetségi állam).
Chandigarh szép példája annak, hogy a pénz önmagában nem old meg semmit. Rendkívül fiatal város, az 50-es években kezdték építeni: az alkotók célja az volt, hogy olyan modern, környezetbarát metropolist teremtsenek, amely méltó szimbóluma lehet a fiatal, büszke országnak. Minden törekvésük csődöt mondott...
Rengeteg pénz állt a projekt rendelkezésére, így nemzetközi hírű tervezőgárdát szerződtettek. A csapat alapembere Le Corbusier, a híres svájci-francia építész lett. Anélkül, hogy a mester egyéb érdemeit vitatnánk, sajnos azt kell mondanunk, hogy a végeredmény... izé, olyan bouzis lett, na :) Tulajdonképpen még ez sem igaz: a város egész egyszerűen semmilyen. Leginkább parkok és autópályák szívtelen keverékének mondható; legszebb oldalát jó messziről mutatja, mármint föntről, azaz légifotóról - urbanizáció-szakos építészhallgatók valószínűleg hasonlót látnak szigorlat előtti rémálmaikban. Laikusok számára minden szempontból teljességgel érdektelen hely.
A város két, kis túlzással turisztikainak mondott nevezetességgel dicsekedhet: az egyikre nem emlékszünk, a másik a Rock Garden, azaz Sziklakert. Ez utóbbi a fő attrakció, a helyiek rendkívül büszkék is rá. Ha őszinték akarunk lenni, akkor annyit mondhatunk, hogy a Rock Garden szánalmas ipari szemétkupac. Egy karmikus terhekkel küszködő, zavart lelkű, ritka tehetségtelen műkedvelő amatőr ötlete volt, hogy az építkezési beruházások temérdek hulladékából valami maradandót alkosson - sajnos Chandigarhban megtalálta a partnereket beteg tervének megvalósításához. Egy hozzáértő pszichiáter valószínűleg többet ért volna; a sors fintora, hogy akkor nem akadt egy sem, ma viszont ideggyógyászok serege keresi hülyére magát azzal, hogy Chandigarh lakosainak ezernyi fóbiáját kezeli. A legsúlyosabb traumákat kétségkívül a Rock Garden megtekintése okozza - a fotók önmagukért beszélnek... A hely felkeresése csak erős idegzetűeknek javasolt. Láttunk már egyet s mást utazásaink során, de ez felülmúlja a legdurvább élményeinket is. Nyugtatók nélkül be ne merészkedjetek!
A sokkot Guru Ji öreg barátjánál próbáljuk kiheverni. A vacsora ugyan rendkívül kellemes és egészséges, de a sok pénz átka itt is kísért. Az öregúr igen gazdag, s presztízséhez mérten hatalmas házban lakik: az alapterület 1000 m2, a teljes hasznos terület pedig a négy szintnek köszönhetően megközelíti a 2000 m2-t. A puszta számok nem jól érzékeltetik, mennyire nyomasztóan nagy térről is van szó. A bejáratnál megszeppenve térképet kérünk, de sajnos kiderül, hogy ilyennel nem tudnak szolgálni. A vicces kérdésre, hogy küldenek-e értünk helikoptert, ha esetleg eltévednénk, megnyugtató válasz érkezik: használjuk nyugodtan az intercom-ot, azaz a zárt láncú belső telefonhálózatot. Konyha: 1123, nappali: 1125, szolga: 1122. És tessék mondani, ha elfogy a fonál, melyik melléken érem el Ariadnét?!?
Deriapur, 2007. Mar. 9 (T)
A mai nap bővelkedik a kulturális élményekben. Kezdetnek Guru Ji egyik legjobb barátjához, egy kedves orvoshoz és családjához látogatunk el rendhagyó reggeli istentiszteletre.
A család az Arya Samaj nevű vallási kezdeményezés követője. Ez a csoport mintegy 130 éve jött létre, vallási-morális megújulást hirdetve a hinduizmus keretein belül. Hitük szerint Isten Egy, transzcendens és ábrázolhatatlan. Ennek megfelelően a bálványokat, állati-emberi formákat, különféle inkarnációkat nem tekintik isteninek, így a meglévő hindu templomokat sem használják. Hisznek az emberek eredendő egyenlőségében, és elítélik a kasztrendszert. A jainek esetéhez hasonlóan a kasztrendszerből való kivonulásuk gyakorlatilag azt jelenti, hogy külön kasztot képeznek az indiai társadalomban.
Mivel az Arya Samaj követői nem járnak templomba, istentiszteleteiket maguk végzik - mindenki pap és hívő is egyszerre. Liturgiájuk a védikus szövegekre épül, s mivel konkrét istenábrázolást, illetve megnevezést nem tartalmaz, gyakorlatilag ökumenikus rituálénak tekinthető. A Havan nevű szertartás közösen végzett tűzáldozat, melyben a hívek általában a családfő irányításával vesznek részt.
Szerencsések vagyunk, mert a doktor édesapja, aki maga is orvos, jól beszél angolul, és a szertartás minden fontosabb elemét elmagyarázza nekünk is. Csendesen üljük körül az acélból készült kis tűzhelyet, melyben olvasztott szent vaj táplálja a lángokat. A mantrák kántálása közben időnként a lángok közé dobunk egy kevéskét a megszentelt keverékből, amely fakérget, virágszirmokat és különféle illatos gyógynövényeket tartalmaz. A folyamatosan perzselődő fűszerek füstje kellemes illattal tölti meg a teret. A szertartás végén áldásunkat adjuk a jelenlévő fiatal házaspárra és 2 hónapos gyermekükre, majd virágszirmokkal hintjük be őket. A maradék szent vajjal mindenki bekeni az arcát és kezét - ez rendkívül jót tesz, bőrnek-léleknek egyaránt :)
A napot egy Yamuna Nagarhoz közeli falucskában, Deraipurban folytatjuk. Guru Ji ismerőseihez vagyunk hivatalosak esküvői szertartásra. Mindig is szerepelt a terveink között, hogy részt vegyünk egy hagyományos hindu menyegzőn, de az eddigi lehetőségek sajnos meghiúsultak. Most tehát nagy várakozással nézünk az események elébe.
A hinduknál az esküvő rendszerint több napos programot jelent. Általában 2-3 nap a minimum: egy nap a menyasszony családjánál, egy nap a vőlegénynél, végül egy nap dáridó. A jelen menyegző is ezt a mintát követi. A menyasszony falujában telik a nap, s a tulajdonképpeni szertartásra is ma kerül sor. Először a vőlegény pereputtyának fogadására előkészített háznál tesszük tiszteletünket - itt meglepetésünkre ajándékot, sőt pénzt is kapunk. Mint mondják, a vőlegény meghívottainak tisztelete itt megköveteli a pénzadományt. Mi több, a messziről érkezetteknek még a benzinpénzt is kifizetik. Holnap a menyasszony meghívottai részesülnek majd hasonló fogadtatásban a vőlegény családja által rendezett mulatságon.
Rövid pihenő után a nászmenet a menyasszony házához vonul. Elöl a család, mögötte az elengedhetetlen zenegép néhány tökrészeg táncoló duhajjal, majd a vőlegény fehér lovon, drága maharaja-jelmezben, végül a józanabb ünneplők népes csapata.
Mi természetesen a menet legvégén kullogunk - nem hoztunk füldugót, úgyhogy szigorúan tartanunk kell a távolságot a bömbölő hangszóróktól :( Rövid séta után érkezünk a menyasszonyi portához, ahol már a hagyományos hindu szertartás előkészületei folynak. Természetesen nem fér be mindenki, mi is aggódunk, hogy lemaradunk majd a legfontosabb látnivalóról. A félelem persze alaptalan, Guru Ji protekciója itt is elegendő. A liturgiát egy kis belső udvaron tartják, a résztvevőkön kívül csak kb. 10 ember fér el. Megilletődve foglaljuk el az illusztris európai vendégeknek fenntartott székeket, hiszen még az ifjú pár legszűkebb családjából sem kapott itt mindenki helyet.
A szertartás egy Havan-rituálé keretében zajlik. A tűz körül csak az ifjú pár, egy pandit (brahmin pap) és egy segítő foglal helyet. Tanúkra nincs szükség - minden jelenlévő tanúnak számít, hiszen a hinduknál házasság is elsősorban közösségi aktus. A meghitt esemény végén az újdonsült feleség elfoglalhatja az őt megillető helyet urának balján.
Hamarosan távozunk, a további dáridót most kihagyjuk, majd holnap pótoljuk. Már sötétedik, mire visszaérünk Yamuna Nagarba. Mielőtt azonban hazatérnénk, még egy különleges élményben van részünk. Guru Ji elvisz minket a helyi gurukulba. A "gurukul" szó szerint azt jelenti: guruk családja. A gurukul speciális hagyományőrző iskola, az indiai oktatási rendszer kuriózuma. Lényege, hogy a bentlakásos intézményekben a tanulók a szokásos tantárgyak mellett magas szinten sajátítják el a szanszkrit nyelvet, valamint részletesen megismerik az ősi szent iratok, a Védák és Upanisadok szövegét és tanításait. A testnevelést természetesen alapos jógaképzés egészíti ki.
A gurukul iskolák nemcsak oktatnak, hanem nevelnek, a szó legnemesebb értelmében. Minden téren: testileg, lelkileg és szellemileg is fejlesztik a gyerekeket. A diákok reggel ötkor kelnek, jógáznak, meditálnak reggeli előtt. A spirituális fejlődés elősegítéséhez a megfelelő étrend is elengedhetetlen: a legtisztább szattvikus étkek előállításához a gurukulok saját földekkel és tehenekkel is rendelkeznek - mind a növények, mind a tejtermékek a lehető legmegbízhatóbb forrásból származnak. A földek és állatok ellátásában természetesen szintén részt vesznek a gyerekek, csakúgy, mint a konyhai munkában.
A gurukul nemcsak a diákoktól követel sok áldozatot, hanem tanáraiktól is. Legtöbbjük egész életét a nevelésnek szenteli: családjuktól elszakadnak, a magánéletről lemondanak, cölibátusban élnek, és természetesen spirituálisan is magas szintet kell elérniük, hogy méltó példát állíthassanak a nebulók elé. Együtt dolgoznak, tanulnak, szenvednek, örülnek és fejlődnek a gyerekekkel - a gurukul valóban példás családi közösség.
Indiában több tucatnyi gurukul működik, sokezer tanulóval. A képzés az elemi iskolától a PhD szintig terjed. A rendszer egyetlen hátránya, hogy a diákok később gyakorlatilag csak tanárokként tudnak elhelyezkedni - ilyen minőségben azonban felülmúlják összes "világi" kollégájukat, hiszen nemcsak tanítás dolgában, hanem a nebulók lelki-spirituális fejlesztésében is képzettek. A gurukul iskolák mottója: A jövő nemzedék nevelőit neveljük! Indiában jól tudják, hogy a nevelés nem egyszerűen oktatást jelent. Az iskolát nem kizárólag hasznossági alapon ítélik meg, hiszen az ember egészséges fejlődéséhez nem elégséges az ismeretek elsajátítása - éppoly fontos a szellemi fejlődés elősegítése és a nemzeti kultúra gondozása is. Tudatosan törekszenek olyan pedagógusi réteg folyamatos újrateremtésére, amely a szakmai ismeretek mellett a hagyományok megőrzésében, a többezer éves spirituális tudás átadásában és a közösségi értékek ápolásában is az élen jár. Nem véletlen, hogy a pedagógus errefelé elit szakma, és a tanárok a társadalom legmegbecsültebb tagjai közé tartoznak. Bizony sokat kell tanulnunk ezektől az emberektől, ha túl akarjuk élni a mi rendkívül kényelmes, szép új világunkat...
Yamuna Nagar, 2006. Mar. 11 (T)
Ma megtekintünk egy professzionális rézbaszó, pardon, autószerelő műhelyt. Fontos számunkra ez a látogatás, hiszen szerte Ázsiában, de Indiában különösképp jellemző a semmittevésnek az a rendkívül kiforrott módja, amelyet a helyiek bármilyen tevékenység közben egyforma átéléssel tudnak végezni. Egy keleti utazás nem lehet teljes anélkül, hogy megtapasztalnánk a zen "wu-vei", azaz nem-cselekvés sajátos kultúráját.
Bár már eddig is többször találkoztunk az időbaszás hevenyészett formáival, ma végre testközelből figyelhetjük meg, miként nem-csinálják a dolgot a vérprofik. A sors kegyes hozzánk, így az egyik legideálisabb helyszínen, egy autószerelő műhelyben csodálhatjuk meg a bajnokok tudását...
Reggel észrevesszük, hogy Guru Ji autójának bal első kereke siralmas állapotban van: csúnyán, aszimmetrikusan le van kopva, s a belső íven már előbukkan az acélsodrony a tükörsima gumi alól. Mondanunk sem kell, hogy a jármű így életveszélyes, gyakorlatilag alkalmatlan a közlekedésre - azonnali futómű-beállítás szükségeltetik, mellesleg az abroncsok cseréje is esedékes lenne már. Meggyőzzük a mestert, hogy ne halogassa az ügyet, és óvatos tempóban az autószerelőhöz hajtunk.
A műhely szürreális, egyúttal minimalista jellege kiváló terepet nyújt a hivatásszerűen űzött időmúlatáshoz. Egyszerű, betonozott hátsó udvar meszeletlen, ablaktalan falak között. A berendezés három műanyagszékből, egy fenyőlécből, egy újságból és két helyi arcból áll. A szakik éppen edzenek: egy-egy széken ülve kifejezéstelen, méla arccal bámulják a lábuktól kb. 30 centiméterre lévő apró betondarabkát. A nézés célpontjának kiválasztása nyilvánvalóan sok gondot és odafigyelést igényel, így értető, hogy a mesterek nem akarják elveszíteni az alapos előkészület gyümölcsét. Érkezésünkre meg se moccannak, rezzenéstelenül figyelik tovább a cementpadlót.
Mivel jelenlétünk immár nyilvánvaló, nem akarjuk hangos köszönéssel magzavarni az avatottak nyugalmát. Inkább igyekszünk mi is felvenni a ritmust, ezért csatlakozunk hozzájuk, és elkezdjük velük figyelni a beton csillogását. Néhány perces idegtépő várakozás után mesterünk végre megtöri a csendet: köszön, és előadja problémáját. A szakemberek merev arccal hallgatják végig - csak onnan tudni, megértették, hogy nézésük irányát a földről az autóra terelik. Percekig bámulják a járművet, szemük a kocsi atomjaiig hatol.
Midőn betelnek a látvánnyal, kezdetét veszi a folyamat második, jóval nehezebb része: a munkának álcázott időbaszás. Ez a gyakorlat a puszta nézésnél sokkal erősebb koncentrációt és rengeteg tapasztalatot igényel. Lényege, hogy a gyakorló minél kisebb, alapvetően elenyésző mértékű aktivitás mellett fenntartsa bárminemű hasznos tevékenység igényes látszatát. A látványos nem-tevések körmönfont rendszere minden mestert egyedien jelemez - a hatásos performance láttán azonban ne higgyük, hogy elméjük mélyén akárcsak egy pillanatra is elveszítenék a betonbámulás hűvös nyugalmát! Az idősebbik szerelő - a mester - tanítványát küldi a feladat elvégzésére, mert alkalmat akar neki adni a fejlődésre. A főnöknek már nincs szüksége gyakorlásra, nézése így is megingathatatlan.
A tanítvány persze képtelen meghazudtolni igazi természetét, ezért a "munka" alapos szemrevételezéssel kezdődik - és azzal is folytatódik. Miután bebizonyosodik, hogy a puszta nézés nem hoz eredményt, az ifjonc a mérés tudományos eszközéhez folyamodik. A módszer neve: futómű mérése léccel. Lényege, hogy külöböző kormányállások mellett a tanonc a lécet a kerekek elé helyezi, és így méri az eltéréseket. Krétára nincs szükség, a tanítvány gyakorlott szemmel "benézi" a fontos pontokat a lécen. Az alapos mérés igazolja a gyanút: le kell venni a kerekeket!
A kerekek lecsavarozása a folyamat legkritikusabb része. Az összehangolt mozdulatokat nagyon lasan szabad csak végezni, nehogy megrendüljön a nézés nyugalma. A tanítvány heroikus küzdelemmel 23 percre tudja növelni két kerék lecsavarozásának időtartamát.
A nehéz feladat után a tanítvány pihenésképp nézi egy darabig a lecsupaszított futóművet. Látszik, hogy nem sieti el a dolgot - szemsugarai a rozsdaette szerkezet minden egyes négyzetcentiméterét gondosan letapogatják. A figyelmes semmittevésnek meg is van a gyümölcse: a tanítvány elméje hűvös nyugalmát kihasználva biztos döntést hoz. A probléma orvoslása a kerekek cseréjével oldható meg!
A kerekek megcserélése és visszacsavarozása most már könnyen megy, a tanítvány érzi, hogy a siker küszöbén áll. Rutinosan lassítja az idő folyását, az ember észre sem veszi, s lám, mégis hogy elszöszölt ezzel is egy félórácskát! Az autó meggyógyítása természetesen nem lenne teljes utólagos kontroll nélkül, ezért a tanítvány az időt nem sajnálva újabb negyven percet azzal tölt, hogy utólagosan is megméri a léccel a futóművet. A második mérés is minden kétséget kizáróan pozitív eredményt hoz, így a tanítvány büszke arccal tesz jelentést mesterének az eltelt időről.
A siker hirtelen kialakuló atmoszférája minket is visszaránt az immár két órája tartó katatón tudatállapotból. Hitetlenkedve szemléljük a gépkocsit: tényleg megjavították volna? Az elmúlt röpke két óra pillanatképei szaggatottan villanak csak fel, mint egy lassított felvétel széthulló darabkái. Valóban történt valami? Vagy csak álmodtuk volna az egészet?!?
A dolognak ezzel persze még nincs vége! A végső ellenőrzés természetesen a gépjármű vezetési tesztje - most a mester veszi kezébe a dolgok (és a kocsi) irányítását. Magabiztos lassúsággal hajt ki az utcára, az ember azt hinné, speciális nulladik sebességfokozatot használ. Az óvatosság indokolt: Indiában a biztosítási előírások kötelezik a szervízeket, hogy garanciális kocsik hosszabb javítása esetén cserejárművet biztosítsanak a kuncsaftoknak. Persze új autókban nagy a hiány, hiszen még a belföldi piac igényeit sem mindig képesek kielégíteni a gyártók. A használt cserejárművekkel viszont sok a gond, ezért ilyeneket sem látni. A legtöbb esetben cserejárműként bölényfogatot bocsájtanak az ügyfél rendelkezésére. Ezer köbcentiméteres vagy kisebb motorok esetében egybivalyos, efölött kétbivalyos fogatot ír elő a rendelkezés. Természetesen a teljesítmény mellett (1 BE = 1,6 LE; BE: bölényerő, LE: lóerő) fontos a kocsi felszereltsége is: a szimpla "fapados", azaz egyszerű kétkerekes riksa mellett létezik komfortos négykerekű, műbőrüléses változat is. Sőt, a fullextrás, hárombivalyos cserefogatok esetében elengedhetetlen a valódi bőrnyelű ostor, az ezüstszínűre fújt szarvak és a rájuk szerelt kétoldali visszapillantó tükör is. A márkahűség szintén elsődleges szempont: a nagy gyártók még a csere bivalyfogatok piacán sem nélkülözhetik a reklámot, így sok szerencsétlen bölényt látni a homlokára égetett nagy autó-logóval. A mi szerelőink sufnijában is ott pihen a komplett billog-készlet, Tatától a Hyundai-en át a Mazdáig van itt minden...
Szerencsére a kocsi minden gond nélkül visszaérkezik, cserebölényekre semmi szükség. Ugyan technikai apróságokon edzett nyugati szem valószínűleg most sem ítélné jobbnak a futómű, ill. az abroncsok állapotát, a mesterek kétségkívül elsőrangú munkát végeztek. Két mázsa rezet basztak el röpke három óra alatt, és még az autó is megmaradt :)
Yamuna Nagar, 2007. Mar. 13 (T)
Idestova háromhetes VIP-időszakunk ma csúcspontjához érkezik: délután érkeznek a helyi újságok és a városi csatorna riporterei, hogy interjút készítsenek az európai vendégekkel, akik számos közéleti eseményen feltűntek már. Persze az dolognak voltak előzményei...
Tegnap Guru Ji egyik jóbarátjánál, Singh professzornál vacsoráztunk. A professzor államigazgatást és újságírást tanít az egyetemen, emellett pedig a városi TV-csatorna egyik alapembere: ő szerkeszti és írja a híreket, egyúttal ő az esti híradó bemondója is. Gyakran tölti be a házigazda szerepét különféle rendezvényeken is - példának okáért a Holi-napi RSS gyűlésen is ő volt a konferanszié.
Dr. Singh komoly hivatása ellenére hihetetlenül vicces figura: enyhén hiperaktív, túlmozgásos, és nagyon gyorsan beszél. Mondanivalóját ugyanakkor igyekszik retorikailag kifinomultan előadni, ami főként az ismétlés és a hatásszünet eszközeinek halmozásában nyilvánul meg. Mindennek eredményeképp beszéde rendkívül mókás ritmust vesz fel, amit még mosolyogtatóbbá tesz arcának rajzfilmfigurára emlékeztető karaktere. Mi rögvest Mickey Mouse-nak kereszteltük el, és nevettünk is volna rajta önfeledten, de ettől visszatartott minket egyrészt a tisztelet, másrészt a fulladástól való félelem. Rekeszizmunknak kimagaslóan nagy terhelést kellett kibírnia, hogy a finom falatok ne a tapétán vagy a tüdőnk mélyén kössenek ki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a professzor feladatát mindig példás komolysággal látja el, és valószínűleg emberfeletti erőfeszítéseket tesz, mert a tévében, illetve fellépések alkalmával beszédstílusában semmilyen hibát vagy furcsaságot nem lehet felfedezni.
A tegnapi látogatás alkalmával Guru Ji és Dr. Singh megegyeztek, hogy egy rövid interjút készítenek velünk a helyi TV-csatorna részére. Ennek már ideje volt, hiszen sokfelé megfordultunk már Yamuna Nagarban, és mesterünktől egyre többen tudakolták, milyen anyagi hasznot húz ittlétünkből. Persze sokan nem akarták elhinni, hogy az oktatásunkért valóban 0, azaz zéró rúpiát kér tőlünk, így az tűnt a legcélszerűbbnek, hogy egy tévéinterjúval, iletve újságcikkel tájékoztassuk a nagyközönséget ittlétünk okáról és körülményeiről.
A beígért riportra ma kerül sor. Kora délután már lázasan folynak az előkészületek. Montyval és Guru Ji kedvenc feketeöves tanítványaival a jógatermet csinosítgatjuk: egy-két új poszter, példás rendben sorakozó matracok, tea és keksz a sajtósok fogadására.
Hamarosan meg is érkezik a stáb. Szerencsére a városi TV-csatorna és a helyi újságok összehangoltan dolgoznak, így egyetlen közös csapat végzi a munkát. Először a fotós készíti el a beállított képeket, melyeken a mesterrel pózolunk, majd néhány ászanát mutatunk be, amit már a kamera is vesz. Ezután megérkezik a fiatal riporterlány, aki végzős médiaszakos hallgatóként a gyakorlatát tölti a csatornánál. Rövid egyeztetés után megkezdődik a felvétel. A riporter először angolul teszi fel kérdéseit, melyekre mi szintén angolul válaszolunk, majd hindi nyelven összegzi az elhangzottakat a nézők számára. Gyakorlatilag rövid bemutatkozásra futja csak az időnkből - kik vagyunk, honnan jöttünk, miért jöttünk Indiába, miért akarunk jógát tanulni, mit tudunk az indiai kultúráról. Bár rendkívül vicces egymást figyelnünk a kamera előtt, és bujkál is a mosoly a szánk szegletében, mégis sikerül komolyan végigülnünk ezt a pár percet. Ez fontos is, hiszen a rövid interjút sok ezren fogják látni az esti híradóban, és így nemcsak rólunk, de mesterünkről, sőt hazánkról is véleményt alkotnak majd.
Este persze már mi is felszabadultan ülünk Guru Jivel a tévékészülék előtt. Hitetlenkedve, mosolyogva, fel-felkacagva nézzük végig a valószínűtlen képsorokat. Ezek tényleg mi lennénk? Kár, hogy az otthoniak nem nevethetnek velünk... Mama, nézd, benne vagyunk a TV-ben!!!
Ambala, 2007. Mar. 14 (T)
Ma látogatást teszünk Guru Ji sógoránál Ambalában. A város Yamuna Nagar és Chandigarh között fekszik félúton, kiemelt katonai támaszpont. Turisztikai szempontból teljességgel érdektelen, így nem is nézünk körül.
A családnál ismét rendkívül szívesen fogadnak, a házikoszt szokás szerint felséges, ittlétünk mégis meglehetősen eseménytelen, már-már unalmas. Lélekben persze már itt sem vagyunk - holnap indulunk Rishikeshbe, így búcsút kell vennünk egy időre Guru Ji-től és kedves feleségétől, akik pótszülőkként gondoztak minket az elmúlt hetekben...
Hazafelé robogva érdekes kép tárulkozik elénk - az egyik falu teljes hosszában, az út mentén végig, sőt még a házak udvarán is hatalmas hegyekben összehordva áll a tehénszar. Indiában még a szarvasmarhák ürüléke sem szemét: egyrészt természetesen trágyának használják, másrészt a fennmaradó részt tehénlepényekké formázzák és a napon kiszárítják. A szárítás első fázisában gúlába rakják a lepényeket, majd a megfelelő szilárdság elérése után szétszedik, és a korongokat takaros sorokba rendezik. A kész tehénlepények felhasználása többcélú: leggyakrabban tüzelőanyag szerepét töltik be - szegény ember szarral főz :) -, de rituális funkciójuk szintén létezik. Füstölőtartóként megtaláljuk őket templomokban, kültéri szentélyekben egyaránt, és a vallási ünnepek máglyáit is ebből rakják.
Könnyen azt hihetnénk, hogy az ürülékfeldolgozásnál egyszerűbb munka nem is létezik, de sajnos ki kell ábrándítanunk mindenkit, aki trágyakorongozásra vágyik - a tehénszarbiznisz bizony öldöklő iparág, állandó küzdelem kemény szabályokkal. Először is ott a nyersanyagpiac: pár kiló tehénszar édeskevés a napi betevőhöz, ennél sokkal többre van szükség. Akinek nincs saját csordája (a trágyaforgatók többségének persze nincsen), az kénytelen a faluszerte kószáló tehenek ürülékéből építkezni, ami bizony állandó rohangálást jelent. Ráadásul eddig még nem is szóltunk a versenytársakról - ahol többen is űzik az ipart, ott bizony vérre menő küzdelem folyik a legapróbb bocikakiért is. Aki már látott iszapbirkózást, az jól tudja, miről beszélünk...
Node ha már megvan az alapanyag, akkor pofonegyszerű az egész, gondolhatnánk. Napocska dolgozik, szarforgató emberünk pihen, ugye? Bullshit! Innen jön csak a munka neheze: lapátolás, talicskázás, végül az elkerülhetetlen kézimunka. A naphosszas gyurmázás monoton tevékenység, és bár a tehénszar bűze nagyon tudja csípni a szemet, nem lehet percenként arcot törölni, orrot fújni. A gúlák megrakása is nehéz fizikai munka, s a takaros ürülékkupacokat bizony állandóan figyelni kell, hiszen egy közepes trópusi eső az ember többheti munkáját moshatja el percek alatt.
A kész termék eladása szintén nem egyszerű dolog: öldöklő konkurenciaharc dúl a meglehetősen szűkös vevői kör kegyeiért. A minőséget sajnos itt is gyakran háttérbe szorítja a mennyiség - mert ne gondoljuk ám, hogy szar és szar között nincs különbség! Pár éve megjelentek a kínaiak, akik olcsó, híg bölényszarból és szalmából előállított gagyi lepényekkel terítik a piacot. Mondanunk sem kell, hogy ezek órák alatt szétmállanak, töredeznek, és fűtőértékük meg sem közelíti az igazi tehénszarét. Nem is beszélve a muszlim kartell álnok húzásairól: nemrégiben országos botrányt kavart, hogy Tamil Naduban arcátlan módon közönséges kecskeszarral próbálták átverni a gyanútlan telepeseket. Gyakran hallani olyan esetekről is, hogy a gátlástalan versenytársak ricinusolajjal mérgezik a tisztességes termelők teheneit, többnapos hasmenést előidézve, s az sem ritka, hogy lángoló tehénszargúlákat lát az ember - nyilvánvaló, hogy ezek nem maguktól gyulladnak meg... A tehénszarháború már az ország legeldugottabb térségeit is elérte, s a szegény bocik nem is sejtik, milyen komoly lavinát indíthatnak el egy ártatlan pottyantással :-)
Sivanandanagar, 2007. Mar. 15 (M)
Guruji mesterünk Uttaranchal államába visz bennünket, utunk a Gangesz folyó szent városain át vezet. Végül Rishikesh város északi részén, Sivanandanagar-ban állunk meg.
Sivanandanagar nem egy városrész, hanem házegyüttes a Gangesz partján, mely a Sivananda Ashram köré épült az utóbbi fél évszázadban. Az ashram a vallási élet egyik központja Indiában, tagjai igen komolyan veszik küldetésüket. Életüket Istennek és a spirituális fejlődésnek áldozzák. A szemlélődő életmód és az egó megsemmisítésére irányuló törekvés mellett önzetlenül szolgálják a szegényeket és elesetteket, valamint mindenki mást, aki az útjukba akad. Mindenféle anyagi juttatás nélkül tanítanak a Jóga Egyetemen, operálják a vakok szemeit a kórházban, hallgatják a nyugati turisták kérdéseit és panaszait, vagy épp fejtik a borsót a konyhában.
Ahogy ők mondanák: "Nem én vagyok, aki dolgozik, hanem Gurudev, aki énáltalam hat és cselekszik." Gurudev néven a néhai Sivananda Saraswati mesterre, az ashram alapítójára utalnak.
Sivananda Saraswati fiatal korában orvosként dolgozott, amíg fel nem ismerte, hogy a pusztán testi gyógyítás túl felületes. Ennek eredményeképp a szellem útjára lépett. Szerencséje Vishwananda Saraswatihoz vezette, aki néhány óra alatt beavatta őt a lét titkaiba. Sivananda ezután mély spirituális gyakorlatba merült, azt követően pedig zarándokútra indult India szent templomaihoz és tanítóihoz.
Néhány évvel később megalapította ashramját, továbbá egy ayurvedikus gyógyszertárat, az All-World Religions Federation-t, a Jóga Egyetemet, és írt 296 könyvet, melyek többsége a jóga filozófiájának gyakorlati alkalmazását propagálja. Saját mondása szerint: "Egy grammnyi gyakorlás többet ér mázsányi elméletnél. A jóga, hit és filozófia mindennapos gyakorlása elvezet a felsőbb Én felismeréséhez."
Ez a mi célunk is, és az égiek ismét tovább segítenek ezen cél elérésében. Guruji által megismerkedünk a Sivananda Ashram egyik magas rangú szerzetesével, Pooran Bodhananddal, kit Swamiji-nek szólítunk. Swamiji átvállalja egykori mesterünktől lelkünk ápolásának feladatát.
Mindenekelőtt bemutat minket az ashram vezetőjének, és kér tőle egy tágas, napos szobát az egyik épületben. Ettől fogva nyugodt napokat élünk: reggel 6-kor jógával kezdünk, 7-kor reggeli, 10-kor kérdezz-felelek műsor Swamiji szobájában. 11:30-kor ebédelünk, majd egészen délután 5-ig szabadok vagyunk, mikoris Swamijit elkísérjük a templomba, az ügyeletes kántálásra. Ötven éve éjjel-nappal megszakítás nélkül szól az ének Rama és Krishna tiszteletére. Este 6-kor elcsípjük még a mise végét, és indulunk is vacsizni. Fél nyolckor minden látogatót nyomatékosan várnak a gyülekezési terembe, szent szövegeket recitálni. A mi hindi szókincsünk sajnos még nem érett meg ilyetén kihívásra, ezért majdnem mindig elblicceljük az órát...
Környezetünket, csakúgy, mint bensőnket, béke és tisztaság uralja. Az ashram utcáit és épületeit minden reggel kisöprik, szelektív szemétgyűjtés működik. Akárhova nézünk, Indiát meghazudtoló rendet találunk: a szerzetesek öltözékében, a küszöb előtt levetett cipők sorában, a könyvesbolt polcain, a megbeszélt időpontok betartásában.
Minden épület az egyszerűség és célszerűség jegyében került berendezésre. Az ebédlőben hiába keresünk széket, asztalt, vagy akár evőeszközt. Az ashram lakói az Indiában megszokott hagyományos módon esznek: kézzel, a földön ülve. A szattvikus étel tejtermékeken kívül semmilyen állati eredetű anyagot, de hagymát és fokhagymát sem tartalmaz.
Mint mindenki az ashramban, mi is arra törekszünk, hogy pozitívan gondolkodjunk, beszéljünk, cselekedjünk. Jógával ápoljuk testünk és lelkünk tisztaságát, és a Gangesz vizében mossuk le bűneinket.
Tanárunk és útmutatónk minden kérdésünkre rögtön válaszol. Pillanatok alatt fényt hoz a sötétségbe: eloszlatja kétségeinket, tudatlanságunkat, sérelmeinket. Felmutatja a boldogságot mint az élet végső célját, és ismerteti az odavezető utat is.
Nemcsak szavakkal tanít, hanem egész életvitelével. Jósága és szelídsége egyaránt áthatja belső lelkivilágát és külső megjelenését: szavait, arckifejezését, mozdulatait.
Hogy mit kér mindezért cserébe? Hogy jöjjünk másnap is. Hogy segítsünk neki abban, hogy szolgálhasson.
Rishikesh, 2007. Mar. 19 (M)
A Rishikesh két városrészét összekötő függőhíd külön fejezetet érdemel. Két méter szélességével sudáran ível át a folyó felett. Alsó és felső feszítő drótsodronyai kis játékot engednek a híd elemeinek. Ezért a konstrukció állandó mozgásban, hullámzásban van, mely az áthaladásnak bizonyos "részeg matróz" jelleget kölcsönöz.
Az átkelést más tényezők is nehezítik. Itt elsősorban a motorosokról van szó, kik könyörtelenül ledudálják és -szorítják a gyalogosokat. A tologatós zöldségárus kiskocsik is nehezen kerülhetők, főleg, ha egymással vagy ülő/fekvő koldussal találkozva közlekedési dugót képeznek.
A híd a szűk keresztmetszet, ahol a város lakosságának nagyobb része átpréseli magát naponta legalább kétszer. Ezt a tumultust használják ki a koldusok, a tolvajok és a haleledel-árusok.
A koldusok kategóriájába a kb. kétméterenként elhelyezkedő kisgyerekek, öregemberek, szerzetesek, bénák, vakok, leprások vagy csak egyszerűen dolgozni lusta emberek tartoznak. Ide sorolandók továbbá a szarvasmarhák is, melyek a biztos táplálék reményében felmerészkednek a magas hídra és pofijukat a haleledel-dobáló turisták és zarándokok közé dugják. A kezdetben megdöbbent emberek általában kacagva juttatnak a szent állatnak némi eleséget.
A tolvajok halmazából szerencsére cask egy elemet ismerünk meg: a majmokat.
Ők a híd pillérein és kábelszerkezetén kergetőznek, hülyülnek vagy pihennek, de fél szemmel mindig a járókelőket figyelik. Ha egy turista a vásárolt gyümölcsöt a kezében lóbálja, ahelyett, hogy elrejtené a hátizsákjába, sorsa megpecsételődött. Mielőtt felocsúdna, már a majmok kebelezik be a zacskó tartalmát a híd valamely biztonságos, elérhetetlen pontján.
A legnehezebb dolguk a vak koldusoknak van. Ha gyümölcsadományt kapnak, a fejük fölött ügyelő majom könyörtelenül lecsap és kifosztja őket.
Mi is ezen a hídon haladunk át, mikor a folyó túlpartjára, a Parmarth Niketan ashram természetgyógyász kórházába költözünk. Panaszunk ugyan nincsen, de kitalálunk néhányat, hogy olcsó és egészséges ellátásban részesüljünk.
A nap itt is jógával kezdődik. Az utána következő reggeli csupán egy bögre csíra és egy pohár gyógytea. A délelőtti kezelés masszázsból és különböző fürdőkből áll: ülőfürdő, lábfürdő, gőzfürdő stb.
Délben ebéd, mely ismét szattvikus: tisztán növényi alapanyagok, semmi olaj, fűszer, kevés só.
Délután háromkor alhasunkra agyagpakolást kapunk, utána rögtön kezdődik a második kör masszázs és fürdő. A napot végül egy irányított relaxáció és a vacsi zárja.
Az intézet lakói mind indiaiak, rajtunk és egy kedves kanadai páron kívül. Courtney profi jóga tanárnő, aki felhívja figyelmünket bizonyos hibákra a jóga pozíciók gyakorlásánál, melyek kedvezőtlenül befolyásolják a test fejlődését. Ben pedig hivatásos zenész, különböző bandák kérik fel, hogy a stúdióban a felvétel alá játssza a gitárt és más húros hangszereket. Jelenleg hagyományos indiai dobot, tablát tanul egy híres tanárnál Rishikeshben.
Jól kijövünk ezekkel a vidám, mélyérzésű és intelligens emberekkel. Egy pólóval és a sakk-készletünkkel ajándékozzuk meg őket. Ők cserébe Hermann Hesse "Napkeleti Utazás" című könyvét nyomják a kezünkbe.
Kellemes napokat élünk tehát, tisztulunk testileg-lelkileg, sőt még arra is marad időnk, hogy ügyes-bajos dolgainkat elintézzük, és a közösségi életben részt vegyünk.
Utóbbi a Ganga Aarti-ból áll. Ashramunk guruképző iskolájának sárgába öltözött növendékei minden naplementekor a parti Shiva-szobor előtt gyülekeznek, és zenés áldozattal köszönik meg az istenségnek az eltelt napot. Egy részleges napfogyatkozás alkalmával mi is aktívan résztveszünk az áldozatban. Egy ritmusra, énekkel kísérve szórjuk a tűzbe az áldozati masalát: virágok, gyökerek, faháncs és fűszerek keverékét.
A napfogyatkozás egyébként csak néhány nappal előzi meg a tavaszi napéjegyenlőséget. Az új évszakkal együtt ránk köszönt a forróság is. Napközben 30 fokig emelkedik a hőmérő higanyszála, és éjjel sem csökken 25 fok alá, legalábbis a szobánkon belül.
Laxman Jhula, 2007. Mar. 26 (M)
Összepakolunk, hátunkra kapjuk a cuccot és elindulunk a folyóparton felfelé. Néhány km múlva elérjük Laxman Jhula település két részét és a kettejük között feszülő hidat, rajta a szokásos ember- és állattömeggel.
Szállást nem nehéz találnunk, a hely tele vendégfogadókkal és ashramokkal, melyek gyakorlatilag hotelként működnek. A folyópart könnyen elérhető, többször is megfürdünk a Gangeszben, és gyakran időzünk a partján. Egy ilyen alkalommal fejezi be Tom a Hesse könyvet, és megérti a kinyilatkoztatást, miért is találkoztunk a kanadai párral, és hogy mit is keres itt ő, a Gangesz partján (és vizében :)
Egy internet cafe-ban leszólít minket egy fiatal, sudár, szőke hajadon (ilyen is van!), s vacsorára hív minket. Magyar a lány, kisebb megszakításokkal 12 éve Münchenben él, csakúgy, mint jómagam, sőt, ugyanarra a szakra járt.
Aktív leány, a müncheni egyetemen tanít, szabadidejében pedig Kanadában szervez kulturális programokat. Ott ismerte meg iráni származású jóga tanárját, Shahint, akivel most Indiában nyaral.
Örülünk a találkozásnak, felfrissít a lány jelenléte, azonos hullámhosszon vagyunk. Mi lehetett Isten szándéka ezzel a találkozással?
Mi egyszerűen csak élvezzük az estét, a kellemes társaságot, a finom vacsit. A találkozás igazi jelentősége csak később kezd kibontakozni. Shanin, aki egy darabig csak figyel és megfigyel, lassan megnyílik, és beszédbe elegyedik velünk.
Mi jóga-ászanák és a meditáció technikájáról kérdezzük, mire ő felvázolja nekünk, hogyan kezelik a keleti bölcselet különböző irányzatai az emberi elmét.
A jelenlegi jóga iskolák megbízhatóságáról faggatjuk, mire ő átfogó képet nyújt a jóga életvitel lehetséges aspektusairól: a fizikai, a spirituális és a vegyes megközelítésről, valamint az ember életútjáról, mely a legjobb esetben végigjárja mindhárom stációt.
Sok lesz, érezzük, hogy sok lesz. Az újabb "véletlen" találkozás ismét akkora tudásmennyiséget zúdít ránk, hogy alig győzzük feldolgozni.
Ezért a tudásért jöttünk ide, a Himalaya lábaihoz. Nem aggódtunk, megkapjuk-e. Nem szórtuk pénzünket New Age jóga iskolákra, nem keltünk fel hajnalban meditációra, nem jártunk átszellemült arccal, bambán vigyorogva az utcákon.
A megfelelő időben, a megfelelő helyen megszólít egy hazánkbeli, és megosztja velünk a legértékesebbet, amije van: a barátját.
Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket.
Vashishta Guha Ashram, 2007. Mar. 27 (M)
Swamiji javaslatára korán reggel buszra szállunk, és 20 km-t haladunk a folyó mentén felfelé. Az út magasan a hegy oldalában kanyarog, a busz kerekétől néhány centire többszáz méteres szakadék tátong. A vezető nyomja neki, látszólag élvezi az extra adrenalint. Néhány indiai utasát pedig, akik a rossz oldalra ültek, a hányinger környékezi. De nem merik kidugni a fejüket az ablakon, mert akkor meg összeszarnák magukat.
Ön melyiket választaná? :)
Mi Shivára bízzuk magunkat, úgyis úgy lesz, ahogy ő akarja. Kis idővel később nyugodtan és ellazultan szállunk le a Vashishta Guha ashramnál.
Lesétálunk a folyóig, ahol egy szerzetes éppen istentiszteletet mutat be egy barlang bejáratánál. Üdvözöljük és bemerészkedünk a sötét lyukba. Koromsötét van, az alagút végén pislákoló gyertya felé vesszük az irányt. Odaérve emberi jelenlétet érzékelünk, inkább a hatodik érzékünkkel, mint a látásunkkal. A biztonság kedvéért "Namaste, Hare Om" szavakkal köszönünk, mire válasz is érkezik. Néhány perc időzés után szemünk már látja az oltár és az imádkozó emberek halvány körvonalait.
A szabadba kiérve a folyópart felé vesszük utunkat. A kőtenger közepette találunk egy kis fövenyt, ahol kiterítjük törölközőnket és tagjainkat a napfényre. Dél felé elviselhetetlenné válik a hőség, az égető homokon és kavicsokon a folyóhoz szaladunk, s belemerülünk. A jéghideg víz azonnali felüdülést nyújt.
Egyedül vagyunk, teljesen egyedül. Senki sem jár a folyóparton - az ember jelenlétére csak a kéményből felszálló füst utal a túlparti hegyen. Néha-néha gumicsónak halad el a folyón, rajta nyugati turistákkal. Ők vadvízi evezésre fizettek be. A folyó vad jellegének hiányát a túravezetők próbálják pótolni. Szakaszonként felszólítják a résztvevőket a rafting dal elüvöltésére és a folyó evezőlappal való csapkodására. A partról elég lehangoló látványt nyújt az egész. A folyó viszont hamarosan továbbsodorja ezeket a csapatokat, és mi ismét magunkra maradunk az égbe nyúló hegyek között.
A visszaúton Tom már a szállásunknál leszáll, énmagam néhány percet tovább buszozok, mert pénzt kell levennem az automatából. Elhagyatott helyen szállok le, ahonnan gyalog kell utamat folytatnom a főútig.
Egy majomháború közepébe csöppenek, de nem törődve a dologgal, elindulok a gyalogúton. Az egyik majomgyerek is ezen az úton menekül. Szülei védelmére sietnek, összetévesztenek engem az agresszorral. Fogukat vicsorítva rohannak felém, ennek a fele se tréfa! Nem fogom megúszni harapás vagy legalább karmolás nélkül, és csak reménykedhetek, hogy nem kapom el a veszettséget vagy az AIDS-t.
Lélekjelenlétemet megőrizve az utolsó két másodpercet fegyver keresésére fordítom. Kavicsot vagy botot nem találok a közelben, így hátizsákomat markolom erősen, és meglóbálom a testem körül.
Hat a fenyegetés, a majmok továbbállnak! Vér nélkül nyertem meg ezt a csatát az ősök ellen...
Haridwar, 2007. Mar. 31 (M)
Gangesz istennő vize Shiva fejéről lezúdulva éri el földünket, messze fönt a Himalayában, a Gangotri gleccsernél. Havas hegycsúcsok és zölden burjánzó hegyoldalak között zubog, mielőtt elérné a síkságot. Itt sodrása megnyugszik, vize lecsendesül.
Az emberek időtlen idők óta érzik a folyó ezen átalakulásának varázsát és misztikumát. Szent várost emeltek itt tehát, a jóga és a keleti bölcsesség fővárosát.
Fejlődésünk útja ide vezetett, és itt beteljesedik. Kérdéseink és kételyeik eloszlanak, az Istennel való egységünk felragyog. Célunkat elérjük. Megértjük, mi a dolgunk ezen a földön, ebben az életben, ezzel a testtel és lélekkel.
Búcsút mondunk hát a szent városnak, Swamiji-nek, és Alesya-nak, kivel ismét összehozott a sors. Felkerekedünk, és kis idővel később Haridwar-ba érkezünk.
Itt ismét utolér minket az indiai valóság. Káosz, zaj és bűz az utcákon, alvó tömegek a tereken, gyomorpróbáló étkek a vendéglőkben, fertő a pályaudvari szobánk vécéjében. Mindez kultúrsokként ér minket Rishikesh lelkülete és békéje után.
Nem is látogatjuk meg a templomokat, melyek miatt fél India ide zarándokol. Tom barátunk otthon nyöszörög az újonnan összeszedett hasfájástól. A higiénia errefelé ismeretlen fogalom. A legtöbb bódéban, így a borbélynál és a vendéglőben sincs folyóvíz. Az ételek égett zsírtól fekete tűzhelyeken készülnek, a tányérok a lépcső alatt, szivacs és mosószer nélkül nyerik el a baktériumok megőrzéséhez szükséges, egyenletes koszrétegüket.
A helyiek már csecsemőkoruk óta szoknak ezekhez a körülményekhez, így immunrendszerük felkészült a próbatételekre. Az idelátogató nyugatiak elővigyázatosak, jónéhány oltást beszereznek az indulás előtt. Legtöbbjükre szerencsére nem lesz szükségük, de Hepatítisz A és B oltás nélkül túlélésük esélye az itt eltöltött napokkal egyenes arányban csökken.
Isteni gondviselés vagy immunrendszerem bravúrja óvott meg a fertőző májgyulladástól? Véletlenül akad kezembe oltási igazolványom, melyből egyértelmúen kitűnik, hogy fél éve lejárt az egykori injekció hatása. Nyakamba veszem hát a várost, és egy röpke nap utánajárás után ismét a kiválasztottak csoportjához tartozom, kik teljes védelmet élveznek.
Öt hete szárazak vagyunk, semmi alkoholt nem fogyasztunk. Stílszerűen teával ünnepelünk, és búcsút mondunk egymásnak. Tom Yamuna Nagar felé veszi útját. Jómagam pedig a Delhi reptérre sietek, ahova rég nem látott kedvesem érkezik.
Haryana, 2007. Apr. 2 (L)
Reggel hatkor fáradtan érkezem a Delhi reptérre, ahol Monty vár. Boldogan öleljük át egymást újra. A repülőn megismert afrikai üzletemberek, akik már tudják utazásom célját, széles, elismerő mosollyal nyugtázzák, hogy megtaláltuk egymást.
Guru Ji és felesége, Madam Ji egy csokor virággal köszöntenek a reptéren, és autójukba tessékelnek. Csakúgy, mint Tom és Monty első útja egy hónapja, a mienk is Guru Ji rokonaihoz vezet Uchanába. A gyerekek nem felejtették el és nagy örömmel fogadják Montyt, nekem pedig virágot ajándékoznak. A reggelit és Monty szülinapi tortáját együtt fogyasztjuk el az autópálya melletti éttermükben.
Utunk következő állomása Guru Ji egyik feketeöves karate tanítványa. Az egész család nagyon kedvesen, virágfűzérrel és rózsával fogad minket. Egy nap alatt annyi virágot kapunk, mint egész évben. Nagyon szép élmény ez számunkra. Rengeteg kedvességet kapunk minden vendéglátónktól. Kiemelt tisztelettel bánnak velünk, s lehetőségünk nyílik betekinteni indiai családok életébe és mindennapjaiba.
Yamuna Nagar, 2007. Apr. 2 (T)
Nagy nap ez a mai: barátom, Monty idestova 31. életévét is betöltötte! Nagyszabású ünnepségre készülünk Yamuna Nagarban - ismét Guru Ji vendégei vagyunk, és különösen nagy ajándék, hogy pont ma érkezik meg Monty kedvese, Letícia is. Így teljes csak igazán a boldogság!
Míg Guru Ji és felesége Montyékat hozza el Delhiből, én a kedvenc feketeöves tanítványok csapatával a délutáni ünnepség előkészületeit végzem. Közös Havan-szertartást tervezünk, amihez el kell hoznunk a kellékeket Guru Ji jóbarátjától, a doktortól. Majdnem dél lesz, mire minden együtt van, épp hogy elérjük a következő programot... Montyék Yamuna Nagarba értek, indulni kell a faültetésre!
Erről ejtenem kell itt néhány szót. A faültetéses programot még Rishikeshbe való távozásunk előtt, az utolsó estén beszéltük meg. Ismeretlenül felhívott minket a város műszaki egyetemének matematika professzora, mondván, látta a velünk készült riportot az újságban, és mindenképpen szeretne megismerkedni velünk. Ráálltunk egy rövid esti találkozásra, melynek során megtudtuk, hogy a professzor szabadidejében lelkes természetvédő, a Haryana Environmental Society alapítója és elnöke. A szervezet áldásos tevékenysége folytán Yamnuna Nagar többször is elnyerte az "India Legzöldebb Városa" címet - hihetetlen módon több mint 80 ezer fát ültettek a térségben az elmúlt 15 év során. A professzor végül előrukkolt kérésével: VIP státuszunk okán szeretne velünk is díszfát ültetni, természetesen teljes médiakörítés mellett. Már akkor éreztük, hogy ajánlata nem teljesen önzetlen, hiszen ő is jó alkalmat kap az újabb szereplésre, de így is tetszett az ötlet. Mivel Monty szülinapjára amúgy is ide készültünk visszatérni, igent mondtunk, feltéve, hogy a dolog nem igényel sok időt...
A tanítványokkal a helyszínre motorozunk, ahol már várnak régi ismerőseink, az újságok és a helyi TV munkatársai. A professzor kerti székekkel és frissítővel fogad minket, s a három fa már félig elültetve, dísztáblás apró fémráccsal védve várja a maradék földet és vizet.
Guru Ji autója ebben a pillanatban érkezik meg. Kiszállnak Montyék is: Letícia elég fáradtnak tűnik, hiszen még csak pár órája érkezett a gépe, s lám, máris "hivatalos" eseményen kell helyt állnia. Azonnal nekilátunk az ültetési ceremóniának, mely inkább jelképes: némi földet kapirgálunk a növénykék tövébe, majd fél percig kannából locsoljuk őket. Eközben természetesen állandóan a kamerába kell mosolyognunk, a professzorral karöltve, aki mindvégig ügyel arra, hogy az ő arca legyen a lehető legjobb megvilágításban és helyzetben. Látszik, hogy gyakorlott médiaszereplő, de kissé lehangoló, hogy fontosabbnak ítéli a kamerát, mint a meghívott vendégeket. Szerencsére nekem nem nagyon kell foglalkoznom mindezzel - szülinapos révén Monty, illetve Letícia a főünnepelt, ők vannak a kamerák kereszttüzében. Az interjú során is pihenhetek, bár ez Letíciára még inkább ráférne... Látszik, hogy figyelmét hősiesen igyekszik megtartani, annak ellenére, hogy szemei már maguktól le-lecsukódnak.
Szerencsére az interjú és a fotózás is hamar véget ér, ugyan a professzor szeretne még marasztalni minket. Kérkedve hangoztatja, hogy milyen jó kapcsolatot ápol a helyi médiával, és nagy kegyesen megígéri, hogy majd megpróbál szerezni nekünk is egy másolatot a kész anyagból. Szegény még csak nem is sejti, hogy Mickey Mouse professzor jóbarátjaként mi valószínűleg előbb fogjuk látni a felvételeket, mint ő maga :)
A faültetés végeztével Monty és Letícia rövid pihenőre vonul vissza, mialatt én a Havan szertartás végső előkészületeiben segédkezem. Nincs már sok teendő, s röpke másfél óra elteltével kezd is egybegyűlni az ünneplő közönség.
A nap fénypontja kétségtelenül a Havan-rituálé. Ismét itt van nejével együtt a doktor édesapja, akinél pár héttel korábban már részt vettünk egy hasonló szertartáson. Rangidős avatottként most is ő vezeti a liturgiát, de a tűz ápolását átengedi a főünnepeltnek, aki örömmel vállalja is a feladatot. Apró ajándék ez is, hiszen Monty mindig szívesen végez bármilyen, tűzzel kapcsolatos teendőt - hál' Istennek a tüzelő mennyisége, ill. tűzveszélyességi foka ezúttal limitált :) Az apró kemencét a karate-terem szőnyegein üljük körül, egy aprócska gyereksereggel együtt, mert Guru Ji kisebb tanítványai is mind velünk vannak. Örömteli, békés hangulatban végezzük az ünnepi szertartást, melynek végén nemcsak szóbeli áldás, hanem valóságos virágeső száll Monty és Letícia fejére! Az öreg doktor ráadásként egy speciálisan a számukra összeállított mantra/véda füzetkével lepi meg őket, melyből további értékes tanácsokkal gazdagíthatják közös életüket.
A ceremónia végeztével már csak az önfeledt duhajkodás van hátra: késő estig jóbarátainkkal, a feketeöves tanítványokkal táncolunk a vad punjabi dalok ritmusára, kifulladásig! Még Letícia is velünk tart, bár már alig áll a lábán... Ezúton még egyszer sok boldogságot kívánunk az ünnepeltnek: Isten éltessen, Monty!!!
Agra, 2007. Apr. 4 (LM)
A mai napon sikerül megismernünk India majdnem összes állatfaját.
Légy a kajánkon, szúnyog a testünkön. Bolhák csipkedik agyon bokánkat. Csík nélküli, lógó lábú, sárga méhek röpködnek a verandán, hangya-autópálya húzódik két fontos hangyaváros között.
Ruhatolvaj majom üldögél a hotel kertjében, és nézi, mit lehetne elcsenni a turisták tányérjáról.
Papagájok repkednek és énekelnek nekünk mindenhol, sasok
köröznek a levegőben, páva ékeskedik a zöldben. Denevér kolóniák lógnak Fatehpur romvárosának mennyezeteiről, utcáin pedig varacskos disznó mordul ránk, pedig csak eledelt kínálunk neki. Mellette kiskecske napozik a kőlépcsőn.
A hotel melletti kis utcában bocika nyalogatja anyukájat. Szeretnénk megsimogatni őket, de nem örülnek nekünk...
Kutyák alszanak békésen az út közepén, fittyet hányva a dudaszóra, a közlekedési forgatagra. Mellettük lovak, bölények, teherhordó öszvérek küzdenek a hőségben az utakon. Egy szerelmes szamár pár dugja össze fejét (csókolózik :) az útelválasztó sáv két oldaláról.
Utashordó teve kínálja magát a Taj Mahal előtt, míg ökör sorstársai özönvíz előtti fűnyírót vontatnak a kertben. Itt éljük meg, mire régóta várunk. Mókusokat sikerül megörökítenünk egész közelről. A kis, bátor csíkoshátúak leküzdik félelmüket a várható eleség reményében, és a fáról lemászva csemegéznek tenyerünkből. Biztosan felismerték, hogy családtagok vagyunk :)
Végül, de nem utolsósorban, a legelső állat a nap folyamán a szállodatulaj, aki szemrebbenés nélkül át akart minket vágni. Ez az utolsó csepp a pohárban, hogy az útszéli, lepusztult, bolháktól hemzsegő hotelt elhagyjuk. Innen egy tuti helyre kerülünk át, melynek csodás kertjében finom reggeliben van részünk. Letícia először ehet végre valami otthonihoz hasonló ételt. Közben egy majmocskára lesz figyelmes, akit le akar fotózni, ahogy a fán üldögél békésen. Ez láthatóan nem tetszik neki, így megsértődve tovább ugrik. Mint később kiderül, őmajomsága egy veszélyes ruhatolvaj, aki reggelente megjelenik a hotel tetőteraszán, és megkóstolja, vagy széttépi a gyanútlan turisták száradó ruháit :)
Nekünk azonban - mint mindig - most is szerencsénk van. A hotel embere épp akkor jelenik meg, mikor a teraszon teregetünk, és figyelmeztet a majomveszélyre. Így tehát ruhakészletünk továbbra is harapásnyomok nélkül marad :)
A szerencse áthatja életünket. A buszokra sosem várunk. Ugyan óránként, ill. néhol több óránként indulnak, mi mindig az indulás pillanatában érünk a buszhoz.
Egyre többször érezzük azt, hogy életünkben mindig jó időben, jó helyen vagyunk, a megfelelő emberekkel találkozunk. A véletlennek tűnő nem véletlenek sorozata nekünk biztonságérzetet ad. Tudjuk, hogy láthatatlan erők vezetik és segítik utunkat. Ez nagyszerű érzés, bizonyára ismeritek ti is.
Fatehpur Sikri városának annyi a története, hogy 1571-ben egy mogul uralkodó úgy döntött, kiköltözik vidékre. Egy domb pompás kilátást nyújtott, ezért itt építtetett magának hatalmas, gyönyörű várost. Az épületek már majdnem kész voltak, mikor elhagyták ezt a csodás helyet. Rájöttek ugyanis, hogy nincs kellő ivóvízellátás.
Napjainkra ezt már megoldották, így a domb alatt nyüzsgő falu alakult ki. Innen indulnak útra a turisták, hogy a dombra felmászva megcsodálják a manapság is jó állapotban lévő homokkő épületeket. Mi a mecsetet tekintjük meg először. A kívülről vöröses falak egy hatalmas teret rejtenek, melynek közepén egy fehér márványból kifaragott, áttetsző falú mauzóleum áll.
Kéretlen idegenvezetőnk is akad. Mind úgy kezdi, hogy tanuló, s ingyen körbevezet. Ez természetesen nem igaz. Vagy végül pénzt kérnek, vagy el akarnak adni valamit. Persze ékszerárusok is csatlakoznak minden öt méteren, le sem lehet őket rázni. Végül veszünk ötödáron két bokaláncot, melyek talán elvonják a figyelmet Letícia bokáján lévő bolhacsípésekről :)
A faluba visszaérve egy kezdődő kocsmai verekedés közepén nekilátunk a szokásos indiai menünknek, mely rendkívül füszeres és csípős. Letícia macskáinak tányérja tisztább, mint ezek a tányérok... Szerencsére az "ami nem öl meg, az erősít" elve érvényesül. Monty épp az ebéd árán alkudozik az éttermessel, mikor az agra-i busz elhalad az ajtó előtt. Letícia hősiesen elé veti magát, így még indulása után is elcsípjük.
Agrába visszaérve rögtön a lenyűgöző Taj Mahal felé vesszük az irányt. Kemény alkudozás kezdődik újra a riksásokkal. Végül - mint mindig - Monty ismét kialkudja a legjobb árat. Erre szükség is van, mivel a belépő nagyon drága. A helyiek olcsón bejutnak, viszont a külföldieknek többszörös árat kell fizetniük. A diszkrimináció és a belépő árának köztudott sikkasztása bántja Monty igazságérzetét, és szóvá is teszi a jegyszedőnek, de persze eredménytelenül.
A Taj Mahal kertjében pihenve megcsodáljuk a már említett, ökrörrel vontatott fűnyírót, és megetetjük a csíkos hátú kismókusok bátrabbjait. Mindehhez lenyűgöző kulisszát nyújt a Taj Mahal monumentális, gyönyörű épülete. Shah Jhanan mogul uralkodó építtette az 1600-as években kedvenc felesége, Mumtaz Mahal tiszteletére, aki a 14. gyermekük szülése közben halálozott el. Koporsója a központi terem közepén helyezkedik el. Mellette az uralkodó sírja, mely a sors fintoraként az egyedüli aszimmetrikus elem az egész, tökéletesen szimmetrikus konstrukcióban.
Egy közeli parkban megpihenve abban reménykedünk, hogy naplementekor rózsaszínes, majd narancsos színekbe öltözik a fehér márvány épület. Csalódottságunkra azonban csak szürkévé válik. Így "mindössze" egy páva szépségével és papagájok énekével ajándékoz meg minket a természet...
Gwalior, 2007. Apr. 5 (LM)
Ismét jó szállást fogunk ki, és csípős indiai reggelinket a hotel tetőteraszán fogyasztjuk el napozás közben. Ezután célba vesszük a helyi maharaja csicsás palotáját, a Jai Vilas Palace-t. A drága belépő miatt először csak Letícia megy be egyedül. Monty tiltakozik a magas jegyár miatt, és odaveti az ellenőrnek, hogy lelke úgyis bent jár a palotában, feleségével. A jegyárus kérdésére elmeséli, hogy utazásának célja a tanulás. Diákigazolványát azonban nem tudja bemutatni, mivel a szívében hordja. A Sivananda Ashram tanulója, a spiritualizmus tárgyban. Tudását a Gayatri mantra recitálásával bizonyítja.
Ennyi elég a hivatalnoknak. Elmosolyodik és szélesre tárja a kaput.
Az ár-érték arány még így sem kielégítő. Érdektelen fotókat és giccses dolgokat tekintünk meg egy órában. Miért jöttünk ide mégis? Azért, mert két tárgyat mindenképp látni szeretnénk, ha már a városban vagyunk. A palota 3,5 tonnás csillárja egész Ázsiában a legnagyobb. Az ebédlő negyven méter hosszú szőnyegét pedig rabok készítették kézzel 12 év alatt.
Délután egy sokkal érdekesebbnek ígérkező program következik, az erőd megtekintése, ahová a belépti díj: 1 Ft. Ebből valószínűleg még a jegyárus bérére sem futja :)
Az erőd felé tartva hosszú szerpentinen kanyarog a gyalogút, sziklába vésett óriás jain szobrok mellett, melyeket erre pusztító mogulok megcsonkítottak.
Az erődbe felérve tanácstalanul nézzük, merre induljunk tovább. Egy ott üldögélő katona útba igazít minket. Angol nyelvtudás nélkül ugyan, de elmagyarázza, hogy ne tekintsük meg a templomokat, hanem induljunk egyből a palota felé, mert későre jár. Szavára hallgatva hamarosan meg is találjuk több romba dőlt épület között a palotát. Odaérve megtudjuk, hogy a belépődíj igen magas, 100 Rúpia. Ezért a ránkragadt ügyeletes képeslapárushoz fordulunk segítségért: érdemes bemenni? Ő már legalább 18 éve itt lakik, de még sosem volt bent. A helyieknek csak 5 Rúpia a belépődíj, így Monty nagylelkűen felajánlja, hogy befizeti a srácot, hogy utána elmesélje, milyen volt. Azt viszont nem érdekli a helyi kultúra, inkább tovább akaszkodik ránk, hogy megkeresse készpénzben az öt Rúpiáját. Az útikönyvet hívjuk tehát segítségül, és a múzeum helyett inkább a romos épületek között bóklászunk. Itt ismerkedünk met két olasz sráccal, akik egy időre "átveszik" tőlünk a folyamatosan zavaró képeslapárust.
Naplementekor elindulunk lefelé, a város felé. Már a domb oldalába felhallatszik a város zsivaja, a csilingelés, a dudálás zaja. Leérve belecsöppenünk az esti forgatag közepébe: szertartás a kis templomokban, bazári nyüzsgés, első ismerkedés a szárival, a nők helyi viseletével egy boltban. Letícia most ismeri meg, milyen egy igazi indiai város esti élete.
Miközben élelem után nézünk, megsimerkedünk egy helyi muszlim fiúval, aki kedvesen meghív minket családjához vacsira, mivel épp húga sikeres vizsgáját ünneplik. Elutasítjuk, úgyhogy csak gyümölcslére tud minket meghívni az útszéli árusnál, de azért jól esik a kedvessége.
A piacon furcsa zöldségekkel és gyümölcsökkel ismerkedünk. Végigkóstolgatjuk mindet, a helyiek heveny érdeklődése és jókedve közepette.
Megállunk az utcán, hogy imát mondjunk egy beteg bociért. Ekkor odajön hozzánk egy rendőr, és mondja, hogy ne menjünk tovább gyalog, mert a sötét úton akármi történhet. Megállít hát nekünk egy patkány kinezetű gyűjtőtaxit, és helyet csinál nekünk benne.
A pályaudvar környékén fogyasztjuk el végül vacsoránkat egy átlagon aluli helyi kajáldában. A tányér a "komoly", lépcsőalatti mosogatás ellenére is mocskos. A kaja sem túl jó, ezért a maradékot egy zacskóba öntjük össze, hogy majd odaadjuk egy bocinak. Vegül egy taxis kapja meg a csomagot, ki meglepődésünkre igen örül az ingyen kajának.
Khajuraho, 2007. Apr. 7 (LM)
Vonaton utazunk Jhansi városáig. Khajuraho faluja innen párszáz km-re fekszik, 620 km-re Delhitől, északkelet-India közepén.
Útikönyvünk szerint innen taxival kellene tovább utaznunk. A buszok ugyanis annyira zsúfoltak, hogy az ajtóból lógnak ki, és a tetőn utaznak az emberek. Az utak hihetetlen rossz minősége miatt a járművek átlagsebessége 30km/h.
Mi mindezek ellenére bevállaljuk a buszozást. A majdnem teli buszon elfoglaljuk a legjobbat, a jegyszedő helyét. Ezt ő ugyan nem veszi túl jó néven, mert helyettünk utazik a korláton lógva 6 óra hosszáig, de végül megbékél a helyzettel. A busz indulásakor úgy tűnik, már egy ember sem fér fel, de még akkor is, már menet közben felugrik három, és bepréseli magát valahová. Ez számunkra a "ha nem látom, nem hiszem el" kategória, mint sok más ebben az országban.
A buszon megismerkedünk egy helyi sráccal, aki készségesen felajánlja nekünk, hogy szerez nagyon olcsó hotelt, és bármiben rendelkezésünkre áll. Első látásra őszintének és segitőkésznek tűnik. Egy idő után rájövünk azonban, hogy ő sem a két szép szemünkért segít, hanem komissziót kap utánunk mindenhol, ahová visz minket.
Maga a város meglepetés számunkra. Ez az első rendezettnek mondható, nyugodt, csendes hely. Szép házak, "luxus" hotelek a tiszta utcákon. Kiemelt turista hely, minden a látogatók körül forog.
Khajuraho neve a hindi "khajur" szóból ered, mely datolyapálmát jelent. A város nevezetessége az a három, hindu és jain valláshoz tartozó templomcsoport, melyet 950-1050 között építtetett az itt uralkodó Chandela dinasztia a különböző istenek, mint például Shiva, Durga és Lakshmi tiszteletére. Eredetileg egy nyolc km2-es területen 80 templomot emeltek, melyek közül 22 ma is áll. Miután a falu aranykora leáldozott, dzsungel lepte be ezeket a csodás építményeket. Egy angol katona fedezte fel újra őket a XIX. század végén. Ma a világörökség részét képezik.
A templomok belsejét és külsejét igen részletesen kifaragott szobrok díszítik teljes magasságban. A külső falakon többször erotikus témájú megjelenítés található. Párok, vagy akár egy egész csoport is éppen szexuális aktust gyakorol különféle pozíciókban. Egyesek szerint ezek jelenetek a Káma-Szútrából származnak. Mások szerint pedig a tantrikus szex pozícióit ábrázolják, ahogy a férfi és női energia két pólusa egyesül, és ezáltal közelebb kerül a Nirvánához, az Istennel való egységhez.
Sokan járnak ide nászútra, hogy az egykori ábrázolásokból tanuljanak és behozzák fiatalkoruk elmaradt szexuális tapasztalatát. Az erotika könnyen megindítja az idősebb korosztály fantáziáját is. Épp békésen nézegetjük az egyik templom oldalán lévő csoportszex szobrot, amikor egy indiai házaspár készségesen ajánlja, hogy fotózzuk le a pozíciót, és otthon próbáljuk ki együtt. Megköszönjük az ötletet, és gyorsan továbbállunk.
Az egyik ábrázoláson a férfi a lovat kapja el az asszony helyett. Ezt a nő már nézni sem tudja, el is takarja a szemét :)
A faluban sétálva elárasztanak minket itt is a szokásos "Honnan jöttél? Hogy hívnak? Vásárolj nálam!"-szöveggel. Mi kiválasztjuk azt az egy boltot, ahová önként térhetünk be, a boltos unszolása nélkül. Monty megveszi párjának a hő(ségbe)n vágyott gyönyörű szoknyát. Ugyanitt veszünk egy elefántos ágytakarót is. Mindezt harmadáron :)
Délutánra utoléri Letíciát a reggelire fogyasztott, helyi vízzel mosott káposztalevél átka, a szokásos turistabetegség, mely eléggé leveszi lábáról. Megkezdődik a két napos éhezés, kemény böjt ivóvízen... A hőség is nyomaszt, ezért lemondunk a másik két templomcsoportról, és pihenni térünk a hotelbe.
Csak este térünk vissza a városba, ahol észrevesszük, hogy az égen milliónyi madár kering két fa körül, és egyre csak érkeznek az újabb és újabb madárseregek. Ennyi madarat egyszerre még soha nem láttunk. Óriási csiviteléssel hirdetik, hogy madárbuli készül a falu közepén álló két hatalmas fán!
Leülünk a piac esti forgatagában, nézzük a helyieket, elidőzünk a zöldségárusoknál, sikerül megetetnünk egy kis bocit. Köreinkbe szegődik egy hűséges, beteg kiskutya is, aki már alig áll a lábán, olyan kis vékony, mégis mosolyog. Őt is megajándékozzuk ma este egy kis élelemmel, hadd örüljön...
Varanasi, 2007. Apr. 7 (LM)
Igen későn érkezünk meg Varanasiba, 16 óra utazás után. Az indiai expresszvonat minden fánál és bokornál megáll, így 11 óra alatt teszi meg a kb. 300 km távolságot.
Minden rosszban van azért valami jó! Megismerünk egy hindi tanárembert a vonaton, aki Varanasiban lakik. Az út hátralévő részében kellemes beszélgetésbe elegyedünk hát vele.
Mivel este érünk a városba, így nem válogatunk a hotelek között, hanem elfogadjuk az első megtekintett szállást. Van egy apró hibája: innen rövid út vezethet a halálba. A hotel belső udvarán keresztül ugyanis könnyedén és gyorsan lehet landolni a recepció kövezetén. Ha az ember a szobából kilépve nem néz a lába alá, akkor könnyedén megcsúszik egy kisebb lépcsőfokban. Innen az esés lendületétől könnyen átbukfencezik a korláton, és... ne is folytassuk. Letícia majdnem megjátssza a dolgot, de szerencsére az utolsó pillanatban kivédi a zuhanást.
Bár... Ha meg kellett volna történnie, akkor Varanasi a legjobb hely a halálra. Aki ugyanis itt, a világ legszentebb városában hal meg, az kilép a reinkarnáció örök körforgásából. Sok öregember jön ide emiatt, mikor halála közeledtét érzi.
Öngyilkosjelöltek és öregek között meghirdetve a hotel ezen extra szolgáltatásával fel lehetne pörgetni a forgalmat... Igazán jó üzletember temetkezési vállalkozást nyithatna a szomszédban.
A városon keresztül kanyargó szent folyó, a Gangesz mentén végig ghat-nak nevezett lépcsősorok húzódnak. A ghatok a 2 millió lelket számláló, több, mint 5000 éve lakott város legfontosabb részei. Itt végzik napi szertartásaikat a helyiek: mosnak, fürdenek - megtisztulnak bűneiktől, isteneiknek áldoznak, valamint temetnek.
Két ghatnál zajlanak temetések. A halottakat virágfűzérrel feldíszítve viszik le hozzátartozóik a Gangesz partjára elégetni, majd a szent folyóba szórják hamvaikat.
Nekünk is lehetőségünk nyílik megtekinteni pár ilyen temetést. Sokkoló élmény látni, ahogyan szemünk láttára válik a tűz martalékává az emberi test. Ugyanakkor mélyen átérezzük, hogy ez csak porhüvelye örökéletű lelkünknek.
Végigjárjuk az összes ghatot, melyeken minden öt méteren megállít valaki és pénzt kér tőlünk. Nincs nyugalmunk, mindenhol ott vannak a kéregetők. Monty végül már vízzel locsolja le a kéretlen kísérőket, hogy távol tartsa őket. A parton sétálva kecskék, kutyák, tehenek és bölények is keresztezik utunkat. Ők nem kérnek semmit, csak egy kis élelemre vagy simogatásra vágynak. Egyikük rogyadozó, csont és bőr vékony kiskutya, akinek már minden pillanata szenvedés, és minden lépése fájdalommal jár. A megrendítő élmény Letíciát oly mélyen érinti, hogy Monty alig tudja megvígasztalni szegényt.
Sivához fordulunk imánkkal, és kérjük, hogy mihamarabb a kutyamennyországba kerüljön az ártatlan kis jószág.
Hozzá imádkozunk az utolsó lépcsősorhoz érve is. Levélkéből készült, kis tányéron úszómécsest és virágokat bocsájtunk útjára a Gangesz vizén. Így mutatjuk be áldozatunkat a világ legszentebb folyójának, miközben boldogságért imádkozunk.
Isten egy kacajjal ajándékoz meg bennünket a nap végén, ezzel feloldva a sok lelki megterhelést. Erre küld egy embert, kinek látványától könnyesre nevetjük szemünket. Fekete bőr baseball sapka alatt mérgeszöld műanyag gyerekszemüveg keretezi a béka arcot. Arannyal átszőtt, sárga halotti lepel helyettesíti az inget. Az egészet a szoknya gyanánt használt, kockás asztalterítő spékeli meg.
A férfi mellettünk elhaladván egy szélesszájú kisbéka mosolyt ereszt meg :) Rég nevettünk ekkorát.
Sarnath, 2007. Apr. 10 (LM)
A mai napon a Varanasitól 10 km-re fekvő Sarnath-ot látogatjuk meg. Első élményünk egy idős buddhista szerzetes, ki biciklijéről leszállva üdvözöl bennünket. Lábát tűzpiros, téglalap alakú, emeletes fapapucs díszíti. Vajon csak bicajozáshoz hordja? Vajon a pedál méretére készíttette a helyi cipésznél (vagy inkább asztalosnál :)?
A faluban egy 33,5 m magas sztúpa jelzi a pontos helyet, ahol Buddha Kr.e. 6. században megkezdte a tanításait, és beindította ezzel a tanítás kerekét, a dharma chakrá-t.
Ezen okból a település a négy buddhista zarándokhely egyike. Ashoka király is tiszteletét tette erre, és állított egy emlékoszlopot.
Ashoka a Kr.e. 3. században építette ki hatalmát, sok háborúzás árán. Kr.e. 257-ben azonban egy véres csata után megtért a buddhizmusra, és onnantól erőszakmentességet követett. A buddhisták univerzális császárként emlegetik.
Délelőtt érkezünk meg a csendes, nyugodt, tiszta faluba. Különböző országok (Tibet, Japán, Kína stb) buddhista hívői jónéhány templomot és szentélyt emeltek itt. Találunk egy jain templomot is. Bejáratánál egy szerzetes mesél a mesteréről, aki állítása szerint annyira tiszta, hogy nem eszik húst, földben termett zöldségeket (pl. burgonya, fokhagyma), meztelen jár, és nem fürdik. Belülről tisztul.
Tovább haladva betévedünk egy buddhistra kolostorba. Itt Monty egy Srí Lankáról (Ceylon) érkezett buddhista szerzetessel tartalmas beszélgetésbe kezd a vallásokról és az élet dolgairól. A szerzetes véleménye szerint az asszonyok közelebb vannak Istenhez, mivel ők annyira szeretik gyermekeiket, hogy tejjé alakítják vérüket.
A hely legnagyobb és legszentebb templománál újabb ceyloni buddhista szerzetessel ismerkedünk meg. Tőle egy köszönési formát tanulunk: "Sukiraho", azaz "legyen hosszú, áldott életed!"
Ezen a délutánon Letícia közelebbről is megismerheti a számára eddig megközelíthetelen állatfajt, a majmokat. A bazársoron lehetősége adódik ugyanis egy szelíd majom simogatására. Az láthatóan élvezi a törődést, még oda is tartja az oldalát, melyet vakargatni kell. Végül a majom hálából egy muris bemutatót tart nekünk az odaérkező kutyakölyökkel. Vidám hancúrozásba kezd vele, majd felül egy ott várakozó riksára, mint aki jól végezte dolgát.
A falu többi állatfaját az állatkertben ismerjük meg, ahol krokodilok, szarvasok, őzikék, és pár madár tengeti életét.
Estére érünk vissza Varanasiba, a vasútállomásra. Letícia újra nagyon rosszul érzi magát, így egyből orvoshoz fordulunk. Ételmérgezést állapít meg, és felír néhány gyógyszert. Monty a vasutas megvesztegetésével szerez néhány órára egy pihenő szobát (és főleg külön bejáratú WC-t :) Az éjszakai vonattal viszont fel kell kerekednünk, mert Monty indiai vízuma másnap lejár.
Beatles Ashram, Rishikesh, 2007. Apr. 10 (T)
Három napja hoztam el Szilát a delhi reptérről, és másnap egyből Rishikeshbe jöttünk. Amíg Monty és Letícia Nepál felé tartanak, én Szilával töltök két hetet Uttaranchalban. Régóta tervete már Lacika az utat, még jó, hogy időben jött, s legalább engem itt talált :) Szila Special Edition nem készül, mivel Lacinak van saját blogja, az ő további kalandjairól ott olvashattok - kösz a linket, Szila! S mivel Rishikeshről is írtunk már eleget, csak akkor készítek majd újabb bejegyzést, ha valami említésre méltó dolog történik velünk... Addig is olvassátok Monty és Letícia élménybeszámolóit!
Tegnap ismét egy meglepő találkozás részesei voltunk.
Egy újabb magyar lánnyal, Andival ismerkedtünk meg, szokás szerint véletlenül: ránk köszönt a kedvenc internetes helyünkön, mivel meghallotta, hogy magyarul beszélünk. Hamarosan kiderült, hogy az elmúlt két hetet a budapesti jógatanárnőmmel töltötte Rishikeshtől nem messze egy apró ashramban - kész csoda, hogy vele nem futottunk össze :) Sajnos már nem is fogunk, mert azóta visszatért Magyarországra - ezúton küldjük hát neki is üdvözletünket: Szia Juli!
Mivel időközben Brigivel és Shahinnal is újra találkoztunk, a tegnapi vacsorát végül ötösben költöttük el. Brigiék ekkor meséltek a "Beatles" Ashramról. El voltak ragadtatva a hely különleges atmoszférájától, és azt javasolták, hogy mindenképpen látogassuk meg mi is a híres-hírhedt spirituális centrumot...
Az ashramot Maharishi Mahesh Yogi építtette a 60-as évek végén. Rishikesh északi részének egyik legszebb pontján, a Gangesz kanyarulatára néző domboldalban talált ideális területet vállalkozásához. Rishikesh mindig is szellemi központnak számított Indiában, Maharishi Yogi megjelenése azonban komoly változást idézett elő. Felismerte a hippikorszak spirituális igényeit s az ezzel járó üzleti lehetőségeket. Az elsők között kezdte nyugaton terjeszteni a jóga és meditáció gyakorlását. Létrehozta a saját maga által "Transzcendentális Meditáció"-nak keresztelt iskolát, mely ma is számos országban működik. Népszerűségének csúcsára került, amikor az alkotói válságban szenvedő Beatles tagjai az ő ashramját választották röpke indiai spirituális feltöltődésük (relaxáció, meditáció, LSD-fogyasztás) színhelyéül. A hirtelen felfutó üzlet persze az irigyek hadát is magával hozta, és a Yogi vállalkozása kritikák kereszttüzébe került, részint a különféle pszichedelikus drogok használatának - vélhetőleg megalapozott - gyanúja miatt. Ashramját hamarosan bezáratták a hatóságok, ő maga pedig külföldre kényszerült átteni székhelyét. Adóügyeit máig sem sikerült tisztázni, így rishikeshi komplexuma idestova 25 éve nem fogad látogatókat...
Ez persze a hivatalos álláspont. Azóta - részben éppen Maharishi Mahesh Yogi ténykedésének köszönhetően - Rishikesht a Jóga Fővárosaként tiszteli a világ, s évente sok tízezer kiábrándult nyugati látogat el ide a liverpooli vagányok nyomdokaiban, önmegvalósítást hajszolva. A jóga hatalmas iparággá nőtte ki magát, ashramok és kórházak tucatjai várják a meditálni, tisztulni vágyó turistákat. Az idelátogatók körében még mindig népszerű célpontnak számít a "Beatles" Ashram, amin az a tény sem változtat, hogy a Yogi elleni vizsgálat mindmáig tart, így ashramját továbbra is zárva tartják. A terület felügyeletét ellátó Indiai Erdészeti Hivatal őreit persze nem érdeklik a Yogi üzleti ügyei - ők sokkal inkább saját üzletükkel foglalatoskodnak, nevezetesen némi kenőpénz fejében boldog-boldogtalant beengednek.
Ma tehát Andival kiegészülve hármasban kerekedünk fel, hogy megtekintsük az ashramot, ahol annak idején még John Lennonék is megfordultak. A ragyogó napsütés ideális a kiránduláshoz, s a Gangesz kanyarulatát követő ösvényről gyönyörű kilátás nyílik a méltóságteljesen hömpölygő folyamra. A kellemes séta közben észre sem vesszük az idő múlását, s hamarosan az ashram előtt találjuk magunkat. Kissé aggódunk, hogy esetleg mégsem tudunk bemenni, de félelmünk alaptalannak bizonyul. A főbejáraton függő lánc jelképes csak: már a háromnapos bocicsemeték is jól tudják, hogy a kapu könnyedén nyitható, s így nekünk sem okoz nehézséget a bejutás.
Belépve már messziről halljuk a tiltakozó parkőr hangját: hevesen gesztikulálva közelít felénk, "No Entry!" kiáltásokkal. Nem ijedünk meg, s biztosítjuk az illetőt behatolási szándékunk komolyságáról. Rövid műbalhé után hármunkról összesen 50 rúpiát gombol le, s ezzel mindnyájan jól járunk. Megkezdjük hát utunkat a komplexum belseje felé...
Az ashram egy hatalmas park közepén helyezkedik el. Látszik, hogy annak idején még gondosan ápolták a növényzetet, de a hosszú évek alatt a trópusi erdő lassacskán visszahódította a területet. A Dzsungel Könyvére emlékeztető kulisszák között csodáljuk meg a lépten-nyomon előtűnő apró kunyhókat, pavilonokat, szentélyeket. Hamarosan feketearcú majmok kis családjára bukkanunk - ezek az állatok jóval szelídebbek a hídon garázdálkodó rokonaiknál. Arckifejezésük már-már emberi bölcsességről árulkodik, szimpatikus állatok. Némi banán-adomány fejében sikerül rábírnunk a legkíváncsibb makit, hogy egy gyönyörű rododendron-bokor alatt pózoljon a kameránknak.
Az ösvényen továbbhaladva a meditációs teremhez érünk. Bár a belső szerkezet már meglehetősen leromlott állapotban van, még mindig rendkívül erős energiákkal rendelkezik a hely. Annak idején százak merültek itt közös révületbe, hogy elméjüket a transzcendentális meditáció technikájával zabolázzák meg. Az erős spirituális töltés jellegét azóta kissé megváltoztatták a falakra firkált graffitik: ijesztő, földöntúli, helyenként rémálomszerű rajzok sokkolják a látogatót. A pszichedelikus ábrák sokasága arról árulkodik, hogy még mindig rendszeresen használják a helyet azok is, akik "más" eszközökkel keresik fel a módosult tudatállapotok birodalmát.
Utunk innen a fő szállásépülethez vezet. Négyemeletes, modern ház, látható, hogy nem spóroltak annak idején a költségekkel. A néhol egészen jó állapotban megmaradt fürdőszobákat igényes csempemozaikok díszítik, tágas teraszok tartoznak minden lakosztályhoz. Az összevissza lógó, leszakadt kábelek között botladozva jutunk fel a tetőre, ahol furcsa, tojásdad, UFO-ra emlékeztető tornyocskákat találunk. Belső akusztikájuk tökéletes, az OM hangja sokáig zeng a falak között. Mire rájövünk, hogy a szokatlan formájú építmények voltaképpen luxuskivitelű víztározók, váratlan vendégünk érkezik: a hangpróba közben zengetett mantrák zajára felfigyel az egyik közelben tartózkodó parkőr, és némi kenőpénz reményében le is csap ránk. Egyértelmű zsarolási kísérletei nem hoznak sikert, ezért megpróbál ránk ijeszteni, és a rendőrséggel fenyegetőzik. Hosszas erőfeszítések árán tudjuk csak megértetni vele, hogy kollégájának a bejáratnál már kifizettük a "belépőt", vagyis a sarcot. Ennek hallatán azonnal megenyhül, és elkalauzol minket a Yogi egykori rezidenciájához, még magáról is enged egy-két fotót készíteni. Hiányos angolsággal próbálja velünk megosztani az ashramra vonatkozó, meglehetősen szűkös ismereteit. Mondandójának legérdekesebb része a park éjszakai életéről szól: drogosokról, hippikről és szellemekről nem tesz említést, de váltig állítja, hogy esténként a mai napig tigrisek és elefántok jönnek le a dzsungelből, és hatalmas zajt csapnak az elhagyott épületek között... nos, maradjunk annyiban, hogy a WWF máshogy vélekedik a helyzetről.
Elbúcsúzunk az őrtől, és a kijárat felé indulunk. Nem akarunk ugyanazon az úton távozni, amelyen idejöttünk, ezért átvágunk egy sűrű növényzettel borított lugason. Legnagyobb meglepetésünkre a buján terjengő indák közül egyszer csak mesebeli házikókra emlékeztető kőkunyhók együttese tűnik elő. A kuckók mind egyformák, aprók, de csinosak: mindegyikben találunk egy pici teraszt, emeleti meditációs fülkét, sőt, villanyt és fürdőszobát is. Most már nincs kétségünk, hogy a "másodosztályú" lakórészlegre bukkantunk. A helyszín festői, ami azt illeti, a vadul burjánzó vegetáció talán még hangulatosabbá is teszi, mint amilyen eredetileg volt. A luxusrészleg sem akármi, de ez egyenesen lenyűgöző! Nem tudjuk, milyen zavaros üzleti ügyek övezték egykoron az ashram működését, de az biztos, hogy aki ilyen idilli környezetben töltött egy-két hónapot, az könnyen ráhangolódhatott a Természet energiáira, és minden lehetősége megvolt arra, hogy tudatát kellőképp megtisztítsa és lecsendesítse. Persze nyilván nem mindenki vette ilyen komolyan a meditációs képzést; biztosan akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak beteltek a sziporkázó éjszakai égbolt látványával - meg kell hagyni, a Gangesz fölött errefelé néha valóban furcsán ragyognak a csillagok... Lucy in the Sky with Diamonds? :)
Laxman Jhula, 2007. Apr. 13 (T)
Péntek van, 13-a. Általában nincs gondom az ilyen napokkal, de ma majdnem meghaltam. Ez most csak egy röpke bejegyzés arról, hogy végül miért nem.
A baj még tegnap este kezdődött, amikor egy enyhe allergikus reakció jelent meg a bőrömön. Nem volt olyan súlyos, mint annak idején Egyiptomban, utazásunk első napján, de azért egyértelmű volt, hogy nem leégésről van szó. Nem tudtuk, vajon mi idézhette elő a dolgot, de nem is nagyon firtattuk, hiszen nem volt súlyos.
Ma megismétlődött az eset, csak épp sokkal durvábban, s nemcsak a bőrömön... Ugyan novemberben, Dahabban is eszméletvesztésig jutottam, most még ennél is súlyosabb volt a helyzet. Köszönet Szilának, hogy vigyázott rám, és tartotta bennem a lelket. És legfőképp, még egyszer köszönet Günthernek, aki már egyszer megmentette az életemet. A pirulák, amelyeket annak idején adott nekem, ismét hatásosnak bizonyultak. Mostantól mindig magamnál hordok néhányat... Herzlichen Dank, Günther!
P.S.: Most már tudom, hogy mangó idézte elő a problémát. És most lett világos számomra az is, hogy Egyiptomban szintén a vacsorához fogysztott mangó juice volt a ludas, s nem a tengeri étkek okozták a bajt...
Lumbini (Nepal), 2007. Apr. 13 (LM)
Utunk Indiából Nepálba 18 órát tart. Lumbini-ben szállunk meg, a nepáli síkságon fekvő apró kis faluban.
Első utunk a helyi bankba vezet, ahol rögtön szembesülünk az európai és ázsiai bankrendszer különbözőségével. Röpke félórás küzdelem árán sikerül dollárunk egy részét nepáli rúpiává alakítani.
Mivel Letícia már jobban érzi magát, elindulunk felfedezni a környéket.
Buddha születési helyét egy kődarab jelzi. Itt csordogált valaha az a forrás, ahol Gautama meglátta a napvilágot. A szent követ körülvevő épület mellett ismét Ashoka király oszlopa, valamint egykori apátságok romjai találhatók.
A szent hely körül pedig egy hatalmas park terül el. Benne a "Béke örök lángja", a "Világbéke Pagoda" és különböző országok (Thaiföld, Japán, Kína, Franciaország, Németország) kolostorai. Csakúgy, mint Sarnath, Lumbini is a négy buddhista zarándokhely egyike, ennek megfelelően ide is számtalan hívő vándorol.
Lumbini, 2007. Apr. 14 (LM)
Reggel korán ébredünk, és elindulunk tiszteletünket tenni a Buddha-park többi templománál. Legelőször a már említett World Peace (Világbéke) Pagodát ejtjük útba, mely japán buddhisták megbízásából fehér márványból épült, egymillió US$ költségvetéssel. A többi kegyhely nem annyira érdekes, de idővel megtaláljuk a sivár parkban tündöklő oázist, a német buddhisták által épített kolostort. Az épület teljes felülete aprólékosan kidolgozott, szebbnél szebb faragások és festmények díszítik. Kertje pedig, mint a mesében: puha, bársonyos gyep, virágzó bokrok, tavacskák, színes szobrok.
A parkot bejárva felkerekedünk a poros, fülledt, unalmas, világvégi falucskából, és északra vesszük az irányt, a Himalaya felé. Utazásunk első részét egy busz tetején tesszük meg. Letícia először fél felmászni, de végül párja unszolására leküzdi félelmét. Csodás élményben lesz részünk, együtt élvezzük a csodás kilátást. Menet közben váratlanul a jegyszedő is feldugja fejét a busztetőre, bezsebelni a jegy árát. Tehát mégsem ingyenes a tetőn utazás :)
Budwal városában átszállunk egy másik buszra. Még egy darabig a síkságon döcögünk, mikor a párás horizonton feltűnnek a hegyek. Eltart egy darabig, mire odaérünk. A sárga szántóföldek végén, mindenféle előzetes emelkedő nélkül indul a Himalaya első nyúlványa. A síkságot elhagyva az út hirtelen vad szerpentinbe vált, és rövid idő alatt 1000 métert kapaszkodik, csodás kilátást nyújtva a völgyekben zubogó folyókra. Lenyűgöző a táj, a levegő kristálytiszta.
Tansen (Palpa), 2007. Apr. 15 (LM)
Tansen városában első megoldandó problémánk a pénzszerzés. A városban nincs ATM. Az egyik bankban a dollárunkat sem akarják beváltani. Vajon akkor miből élnek ezek a bankok?! A másik bank is megér néhány szót. Egy fafaragású, omladozó sorház szűk folyosóján jutunk be a hátsó udvarba. Onnan indul a lépcső az első emeletre, ahol épp Gizi néni majszolja aznapi betevőjét. Mellette elhaladva egy nyitott teraszhoz érünk, ahol a várakozók létszámából ítélve elértük a célunkat. A bankot egy idősebb, medveölő vadászpuskás Géza bácsi próbálja megvédeni az illetéktelen behatolóktól. Pista bácsi pedig újságpapírba csomagolt arany nyakláncot ad éppen zálogba a pulton át.
Röpke háromnegyed óra huzavona után sikerül nepáli rúpiát szereznünk. Először közlik velünk, hogy menjünk el fénymásoltatni az útlevelünket, mert a banknak nincs fénymásolója. Nevetséges. Odahívjuk a boy-t és elküldjük fénymásolni. Ezután három banktisztviselő egyesével átvizsgálja az összes dollárbankónkat, majd kiírogatják gondosan a bankjegyek sorszámát. Arra gyanakodnak, hogy most nyomtattuk őket a sarkon???
Dolgunk végeztével az utcán újabb meglepetés ér minket. Meglátjuk életünk első rózsaszín és lila kiscsibe csapatát a városka meredek utcáin kotorászva, egy tyúkanyó mellett. Vajon valami vallási okból festették be szegény kis jószágokat?! Vagy inkább a kórokozókat tartják távol a porral?
Vagy tyúkanyó félrelépett az épp erre vonuló pelikánnal???
A zegzugos, meredek utcákon néhány többszintes, fából készült templom rejlik. Rögtön fölöttük kezdődik a sűrű fenyőerdő. Nem vagyunk itt sem egyedül, a helyiek is kirándulnak pihenőnap lévén. Tanulnak, piknikeznek, kriketteznek, sportolnak vagy éppen bandaháborút vívnak. A mellettünk elrohanó, kővel dobáló fiatalok aggodalommal töltenek el minket. Tansen környékén ugyanis maoista zavargások voltak nemrég, lábunk alatt a felrobbantott rádióadó és az őrház romjai.
A hegytetőre érve a Himalaya távoli, fehér csúcsai ködbe burkolóznak ugyan, de a környező völgyekre gyönyörű kilátás nyílik. Minden talpalatnyi helyen megművelt földteraszok, közöttük elszórva tanyák és csűrök. A meredekebb hegyek oldalát poros kis utak és egymást metsző kecske-ösvények tarkítják.
A városba visszatérve Letícia egy nagy, üres, nyugodt téren olvasgatna és élvezné a szép kilátást a hegyekre. Csakhogy, mint kiderül, épp ez a mező a helyi fiatalság esti találkozóhelye. Így hát nem telik bele sok idő, és ellepik őt a kiváncsiskodó helyiek. Zúdulnak a kérdések: "Honnan jössz? Hogy hívnak?" Végül egy kedves család ül oda hozzá beszélgetni, és negyed óra ismerkedés után meginvitálják otthonukba egy teára.
Letícia elfogadja a meghívást, a családnak nagy örömet és megtiszteltetést okozva. Odahaza tea és műanyag rózsa átadása a program.
Tansen városa 1400 méteren fekszik. Közepét szűk sikátorok szelik át, melyek sokszor olyan meredekek, hogy motorok és robogók sem zavarják a nyugalmat.
Kellemes, 28 fokos hőmérsékletével s hegyi levegőjével ideális hely a 30 ezer lakosnak.
Türelmes emberek, nem akarnak nekünk minden utcasarkon eladni valamit. Inkább megvárják, míg mi közeledünk. Az utcán haladva nem bámulnak, de jól megnéznek minket. Érthető a dolog, mert rajtunk kívül nincs más turista a városban, de járókelő se igazán. Csak néhány kislány, kik fitogtatják az utcán az újonnan tanult angol mondatot, happy new year. Mit válaszolhatnánk erre április közepén?
A város többi lakója felment a közeli domb csúcsára piknikezni, ünnepelni. Megint valami vallási ünnep lesz, még egy alkalom a bulira...
Este is, mikor folyóvízre várunk épp a hotelben, ének és dobszó szűrődik be az ablakon. A helyiek épp felvonultatják isteneiket, azaz vállukra kapják az aktuális faragványt és zene + jókedv keretében A-ból B-be cipelik.
Mikor elül a dáridó, mi is lemegyünk az utcára. Egy trafikban kekszet vásárolunk, minőségét megőrzi: 2064-ig. Gyanús a dolog... Nem hisszük el a nepáli ipar élelmiszer-mérnökeinek, hogy megoldották a romlandóság problémáját... A próbára nem marad elég idő, nem tervezzük kivárni azt az évet, inkább kibontjuk egyből a csomagot.
Az ünneplés és a különös évszámok titkára csak véletlenül derül fény. Ma ünnepli a nepáli (buddhista) naptár az új évet!
Menjünk ünnepelni? Hol az esti party? Mégegy furcsaság a nepáli rendszerből: a buli este 8-9 között befejeződik, és a fiatalok, mint minden nap, most is korán ágyba térnek.
Tansen (Palpa), 2007. Apr. 16 (LM)
Már hajnalban dudaszótól, zsivajtól és kakaskukorékolástól hangos a város. Ezért hát ismét korán ébredünk.
Hosszabb gyalogtúrára indulunk, azonban ma nem a csúcsok meghódítása a cél, hanem a környező hegyi falvak megismerése. Utunk során ismét pompás kilátásunk nyílik a hegyekre, ismét megcsodálhatjuk a nepáli agri-kultúra különlegességét, a hegyoldalakon kialakított teraszokat, ahol száriban öltözött asszonyok művelik a földet.
A falvakon áthaladva megbámulnak minket, megáll az élet, félbemarad a tanítás az iskolában. Szaladnak elénk köszönni a falu bejáratánál. "Namasté, namasté!"- hallatszik a köszöntés mindenhol. A gyerkőcök egész a falu végéig kísérnek, és még messziről is integetnek, mintha csak egy kedves családtagjukat búcsúztatnák.
Menetközben hirtelen ránk zúdul az eső. Egy kis, vályogból kialakított családi házikó fáskamrájába menekülünk.
Monty a téli tüzelőnek kikészített fa- és bambuszrönkökön pihen, míg Letícia ismerkedik a ház meglepett lakóival. Egy fiatalasszony és kisbabája nagy érdeklődéssel kukucskálnak ki a falak mögül, majd végül a baba felbátorodva integet Letíciának.
A városba visszaérve beköszönünk a tegnapi családhoz. Kitörő örömmel fogadnak szerény, egy szobás, kis otthonukban, és teával kínálnak minket. Érdeklődve kérdezgetnek minket Magyarországról, az ottani életről, közben arról álmodozva, hátha egyszer ők is utazhatnak. A gyerekeknek szánt ajándékunkat, egy walkmant csak nehezen fogadják el. Azt mondják, az az ajándék, hogy ott vagyunk velük. Még soha nem beszélgettek ugyanis európai emberrel.
Távozóban észrevesszük, hogy valóban nagy eseménynek számíthat a látogatásunk, mivel a szemközti ház ablakaiból 10 ember lóg és bámul minket...
Pokhara, 2007. Apr. 17 (LM)
A Siddhartha Highway kanyargós hegyi szerpentinjein indulunk ismét útnak északi irányban, a magasabb hegycsúcsok felé. A tetőn és az utastérben cementes zsákok, a szomszéd széken síró babák teszik próbára idegeinket. Kényelmet hiába keresnénk egy nepáli buszülésben, de az ember amúgy is a túlélésre koncentrál.
A járművet ugyanis valamirevaló karosszéria hiányában inkább csak drótok és az utasok együttes reménye tartja össze. A busz leggyengébb pontja mégis a sofőr. Vezetési stílusa a japán kamikázékkal vetekszik: fékezés nélkül vágja le a beláthatatlan, derékszögű kanyarokat. Ha épp nem jön szembe egy kamion, nem zuhanunk le a szakadékba.
A közlekedés összes többi résztvevője is veszélyt jelent. Mindenféle hátranézés vagy jelzés nélkül kanyarodnak rá a főútra a járművek. Kisgyerekek, csirkék, kacsák, nők, öregemberek, bébik, tehenek, kutyák és minden egyéb, ami csak mozogni tud, szintén bármikor kiugorhat az útra.
Végül essék szó a hidakról is. Ha épp nem a monszunesőtől megduzzadt hegyi folyók, akkor a maoista lázadók okoznak bennük komolyabb károkat. Nagy terhelés esetén a szerkezet felmondhatja a szolgálatot, a halálba rántva az éppen rajta haladókat. A jegyszedő a helyzet veszélyességét mérlegelve vagy az utasokat szállítja le az átkeléshez, vagy az istenekhez fohászkodik.
Nepálban buszozni 30-szor veszélyesebb, mint Nyugat-Európában. Az útszélen gyakran látni balesetes, felborult vagy kiégett járműveket. A természetes szelekció itt tovább folyik. Csak a legjobbak maradnak életben.
Az "óriási", 110 km-es távolságot végül röpke hét óra alatt teszi meg buszunk. Nem a vezető tér jobb belátásra és sebességre, hanem a minden fánál és bokornál fel-, illetve leszálló utasok hátráltatják a haladást.
A csodás kilátás viszont mindenért kárpótol. Húszméteres bambuszbokrok, teraszok, folyók, fennsíkok, mögöttük méltóságteljesen tornyosuló, gyönyörű hegyek teszik felejthetetlenné az utazást.
Pokharába érkezve a legjobb helyen, csendes környezetben, szép környéken, a tóhoz közel keresünk szobát. Egy vadonatúj hotelben szállunk meg, mi vagyunk a tizedikek a vendégkönyvben. Mi használjuk először a szobát, mi törölközünk először a törölközőbe, mi tépjük le a takaróról az árcímkét. Mindezt a tisztaságot és komfortot a túlkínálat miatt az eddigi legolcsóbb áron kapjuk meg!
Persze van az éremnek másik oldala is. A személyzet igen tapasztalatlan, az étlap is többet ígér, mint amit a konyha teljesíteni tud. Itt van például a csőben sült makaróni esete. A rendelés után egy órával érkezik egy adag ketchupban tocsogó, sótlan és hideg rövidtészta. Ej, tegyék már vissza egy kicsit abba a sütőbe!
Bocsi, nincs sütő, a gombóc-gőzölőben "sütöttük"...
Fewa Lake, Pokhara, 2007. Apr. 18 (LM)
A mai nap a víz jegyében telik. Monty elszántságából bátorságot merítve Letícia is leküzdi félelmét a hatalmas nyílt víztől, és 3 perc alatt megtanul kajakozni :) Utána egész nap nem lehet kivenni az evezőt a kezéből, annyira tetszik neki a dolog. Ezért hát egész napunkat a vízen töltjük, körbekajakozzuk a Pokhara völgyében húzódó, gyönyörű Fewa tavat. Óriási zöld hegyek nyúlnak be a tóba, mögöttük hólepte sziklatömegek teszik varázslatossá a tájat. Tiszta időben látható innen még az Annapurna I nyolcezer méteres csúcsa is.
Megéhezünk, jól esne egy kis gyümölcs, de a parton csak kávézókat látunk, boltot nem. Ezért az egyik lakatlan öbölben kötünk ki megpihenni. Itt ismerjük meg Chandrát, a falusi pásztort, aki éppen 3 bölényét legelteti nagy nyugodtan a zárt katlanban. Megörül érkezésünknek, rögtön szóba is elegyedik velünk. Perfekt angoltudással rendelkezik, sokat utazott külföldön. Irakban és Malaysiában dolgozott néhány évig, Dortmund iparvárosában csak néhány hónapot. Oda vágyik vissza, a rend és a technika hazájába, innen a csöndes tópartról. Monty nem próbálja jobb belátásra téríteni, így a beszélgetést inkább a bölényfedeztetésre, a kajakozás technikájára és az Annapurna körüli túrára tereli.
Chandra megmutatja nekünk a parti dzsindzsásban a sárga málnabokrot, mely ingyen gyümölcsöt szolgáltat számunkra nagy mennyiségben. Tele is esszük magunkat, mielőtt elbúcsúzunk újdonsült barátunktól. Ismét kajakba ülünk, átszeljük a tavat, és kikötünk a parthoz közeli kis szigeten, ahol a város legfontosabb hindu templomát tekintjük meg.
Este újabb kulináris élvezettel tarkítjuk életünket egy kulturális program keretében. Találunk egy gyönyörűen parkosított éttermet a tóparton, ahol megint finom vacsorát fogyasztunk. Közben a helyi tradíciókkal ismerkedünk: asszonyok és férfiak mutatnak be énekeket és táncokat Nepál összes részéről.
Astam, 2007. Apr. 19 (M)
Hotelünk tulaja felkínálja extra szolgáltatásait. Felvezetne bennünket egy gyönyörű, turistamentes, hegyi faluba. Csak vele találunk oda, mert a dzsungel sok külénféle ösvényét csak ő ismeri.
Mindig is szerettem a kihívásokat... Meg fogjuk találni azt a falut vezető nélkül is!
Fel is kerekedünk és elbuszozunk az ösvények kiinduló pontjáig. Felcaplatunk az első faluig, onnan még egyértelmű az útvonal. Az elágazásoknál megpróbáljuk ugyan mindig a kitaposott utat választani, de sokszor zsákutcába vagy kecske-ösvényre jutunk.
Egy idő után már toronyiránt felfelé törünk át az erdőn. A hegytetőre érve egy takaros, nyugodt, tiszta falucskát találunk. Elbeszélgetünk a vidám, helyi parasztokkal, hol angolul, hol nepáliul, mikor melyik megy jobban. Végigsétálunk a sikátorokon és tereken, melyeket ezüstösen csillogó gránit-törmelék borít. Megpihenünk a községházán, mely egy fém hullámtetővel lefedett betonplacc, közvetlenül egy Pandanus fa és Shiva szentélye mellett.
Egyre közelebb érnek a fenyegető esőfelhők. A helyiek nem várnak ugyan zuhit mára, mi mégis elindulunk visszafelé. Már a buszon ülünk néhány ember, zsák és egy kecske társaságában, mikor leszakad az ég.
Devi's Fall, 2007. Apr. 20 (LMT)
Tom három napos buszozást követően érkezik Pokharába, Letícia és Monty hotelébe. A tulaj a 107-es szobába küldi, de Tom érzi, hogy a 108-ban talál rájuk :)
Együtt fedezzük fel a várost és nevezetességeit. Legelőször a Devi's Fall nevű vízesést látogatjuk meg. A vízesés állítólag egy svájci házaspárról kapta nevét. Ők a patak felsőbb szakaszán fürödtek, amikor egy váratlan árhullám lesodorta őket a mélybe. Hogy ebből mennyi igaz? Csontvázakat nem láttunk, így nem tudunk nyilatkozni.
A víz egy szakadékba zúdul alá, mely egy cseppkőbarlangban folytatódik. A földalatti Shiva templom után egy kis rés szűk járatokba és végül egy sziklahasadékhoz vezet. Az ezen keresztül beszűrődő fény sejtelmes ködön át mutatja az odakint zubogó vízáradatot.
A barlangba elvileg extra belépti díjat kell(ene) fizetni. Már akinek. Tom vaknak adja ki magát, lássuk, (illetve lássátok), megússza-e a belépőt. Mint kiderül, vakok valóban ingyen "tekinthetik" meg a helyet.
Barátunk Montyra támaszkodva lebotladozik hát a nedves lépcsőfokokon a mélybe. A falat és más embereket is végigtapogatja, fejét beveri a plafonba. Az apróbb nehézségek ellenére boldogan és új élményekkel telve lép ki ismét a napfényre. A látogatás alatt csodában van része, visszanyeri szeme világát!
Sarangkot, 2007. Apr. 21 (LMT)
Reggeli után buszra szállunk, a szó szoros értelmében - a busz tetejére. Ott nyomorgunk egy óra hosszat 30 másik ember, nyolc zsák és egy bicikli társaságában. Úttalan utakon, meredek emelkedőkön, a szakadék szélén küszködjük fel magunkat a csúcsra, Letícia legnagyobb szorongása közepette.
Az itteni híres panorámában sajnos mégsem tudunk gyönyörködni, mert pára alkotta sűrű fátyol burkolja a havas hegycsúcsokat. Tudomásunk szerint innen a legszebb a kilátás a Himalaya 8000 méteres hegycsúcsaira, például az Annapurnára.
Sétára indulunk hát a hegyoldalban, miután kigyönyörködtük magunkat a Pokhara mellett elterülő Fewa tó és a környező hegyek látványában. Tom lelki szemei előtt ekkor veszélyhelyezet jelenik meg, élet-halál küzdelmet lát egy kígyó és egy asszony között.
Továbbhaladva a látomás értelmet nyer. Szerencsére nem Letícia taposott királykobrára... Hamarosan egy elhagyatott földút peremén fekvő, jajgató asszonyra leszünk figyelmesek. Mellette egy férfi próbál telefonon segítséget hívni, egy nő pedig vigasztalni próbálja az asszonyt, és esernyővel takarja el. Odasietünk, és megdöbbenve látjuk, hogy asszony lába vértócsában fekszik. Megkérdezzünk, miben segíthetünk. Kést kérnek tőlünk, melyet fertőtlenítve átnyújtunk, de a férfi a biztonság kedvéért mégegyszer áttörli az ingujjával. Szerencsére ez az utolsó akciója, mielőtt segítségért siet a faluba.
Végül Tomra marad a kés használata, le kell vágnia a ruhát az asszonyról. Megdöbbenve vesszük észre a nadrág alól előbukkanó két újszülött parányi testét. Mozdulatlanok, sírás nem hallatszik, és az egyikük nyakára köldökzsinór csavarodik. Tom azonnal kiszabadítaná a fojtogató szorításból, de az ott bábáskodó nő nem engedi. Értetlenül és tehetelenül nézzük, ahogyan elszáll talán az utolsó pillanat is, amikor még segíteni tudnánk a csöppségen - ha egyáltalán életben van még. Jobb híján imádkozni kezdünk az életükért.
Kicsivel később meghozza egy motoros a bábaasszonyt, és úgy parkol le, hogy a kipufogófüst pont az újszülöttekre ömlik. Mikor elkezdi túráztatni a motorját, megelégeljük a butaságát és tiszteletlenségét, és elzavarjuk.
A bábaasszony azonnal elétávolítja a köldökzsinórt. Megkönnyebülve látjuk, hogy mindkét gyermek mozog: életben vannak! Amilyen göröngyös út vezetett idáig számukra, annyira gyönyörű környezetben láttak napvilágot. A Himalaya havas csúcsai és zöld lankái között megbúvó tavacska mosolyog rájuk, és köszönti őket elsőként ezen a földön.
Visszakapjuk a véres bicskát, és még mindig sokkos állapotban, de kissé megnyugodva indulunk tovább. A hamarosan ránk zúduló égi áldás kíséri tovább utunkat - reméljük, boldog életet hoz a kisdedeknek is.
World Peace Pagoda, Pokhara, 2007. Apr. 22 (LM)
Korán reggel indulunk útnak a tó túloldalán magasodó hegycsúcsra. Hosszú, kellemes séta vezet fel az erdőn keresztül. A helyi rőzsegyűjtő asszonyok "welcome to our forest", azaz "Isten hozott az erdőnkben" köszöntéssel fogadnak. A fákra valószínűtlen módon óriási, követhetetlenül hosszú indák kúsznak fel, melyek az egész erdőt átszövik. Tom arról értekezik, hogy a kutyák az orrukban hordják az agyukat, melyet agymánynak neveznek. Letícia pedig majdnem elájul, mikor meglátja saját véres lábát. Vizes helyeken élő, apró pióca kúszott fel észrevétlenül a bokájáig, és lelte ott halálát. Nem vészes a dolog, Letícia mégis nagyon megijed. A helyszínre érkező helyi srác a "nem bánt az, csak megkóstol" mondással próbálja őt nyugtatni.
A hegycsúcsra érve megtekintjük a World Peace (Világbéke) Pagodát, mely a Lumbiniben található pagoda kicsinyített mása. Nem lehet felmenni rá, a tábla szerint épp restaurálják. Kárpótlásul pompás kilátásunk nyílik a tóra és a környező hegyekre. Sajnos a távoli Annapurna, Dhaulagiri, Manaslu és Machapuchare hegycsúcsait ma sem csodálhatjuk meg a köröttük gyülekező, hatalmas, sötét felhőtömegek miatt. Mióta itt vagyunk, minden kora délután rázendít az eső. Ez vajon már a monszun kezdete?
Leülünk az útszéli kávézóba, és menta teát rendelünk. Nem most fordul elő először, hogy az ital tetején zsírfoltok úszkálnak, és íze igen csípős. A helyiek nem foglalkoznak nagyon a mosogatással, ugyanabban az edényben készítik el a teát, melyben saját fűszeres ebédjüket is.
Továbbindulunk hát. Mire elérjük a várost, hatalmas vihar tombol, dió nagyságú jég esik, és az utcán patakokban ömlik a víz. Megáll az élet, a boltok lehúzzák rolóikat, az emberek kapualjakba, az autók fák alá húzódnak a jég elől. Mikor alábbhagy az ítéletidő, mezítláb indulunk tovább hotelünk felé. Beállunk az ereszcsatornák alá, és leteszteljük, mennyire vízálló az esőkabátunk. Végül ki gatyáig, ki bugyiig megázva ér haza a túráról.
Begnas & Rupa Lakes, 2007. Apr. 25 (LM)
Pokharát elhagyjuk, és keletre vesszük utunk, a főváros felé. Első állomásunk a Begnas és Rupa tavak környéke.
Korán reggel nekiindulunk a két tó közötti hegyi ösvénynek. Ismét állatok keresztezik utunkat, kecske, kiskutya, bivaly, sőt még majom is. A helyi kápolna megtekintése után betérünk egy rusztikus, útszéli tanyára, ahol helyben termesztik, szárítják és pörkölik a kávét. Rendelünk is két csészével, és a tó látványában gyönyörködve fogyasztjuk el. Felkerekedünk és elsétálunk egészen a túloldalig, ahol csónakot fogadunk és a festői környezetben megbúvó, érintetlen tó tükrén jutunk vissza kiindulópontunkra.
Siddha Cave, Bandipur, 2007. Apr. 26 (LM)
Bandipur falu Pokhara és Kathmandu között fekszik félúton. Végtelenül nyugodt hely. Mintha senki sem dolgozna itt. A férfiak a főutcán ülnek nagy nyugodtan, és bambulnak. Fáradt kutyák hevernek az árnyékban, bizonyára ők is szétdolgozták magukat. A gyermekek a legelevenebbek, műanyag csőböl készült karikájukat kergetik az utcákon.
A legtöbb épületet impozáns fafaragások díszítik. Szállást is egy ilyen rusztikus, régies házban kapunk. Az emeletre vezető lépcső leginkább nagyanyáink padlásfeljárójára hasonlít, a szobák pedig a falusi skanzenben látottakkal vetekszenek.
Egy délutáni kirándulás során gyönyörű kilátásunk nyílik a környező hegyekre és az Annapurna havas csúcsaira is. Utunk a közeli Siddha barlanghoz vezet. Bejáratánál nem ússzuk meg a belépti díjat, de cserébe mindkét jegyszedő gyerek elkísér minket odabent. Nem bánjuk a dolgot, mert a barlang nincs kiépítve - se járda, se útmutató táblák, se világítás. A srácok bevisznek minket az összes rejtett alagútba, és rávilágítanak minden érdekes, mennyezetről függő cseppkőre. A felfelé tornyosuló, piros áldozati portól lepett álló cseppkövekre mutatva "Szíva" isten nevét említik - ezekből legalább tucatnyi akad.
A velünk együtt érkező olasz csoport nem bírja sokáig a dolgot, és visszafordul. Mi nagyon élvezzük a dolgot, Letícia is bátran követ minket a szűk járatokban, vízeséseken át, létrákon fel s le.